Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon I. - Várostörténeti tanulmányok 9/1. (Budapest, 2007)
A mezőváros problematikája
Az iparos foglalkozásnevek nagy száma a mezővárosi zsellérek között arra enged következtetni, hogy e helységekben inquilinusnak nemcsak az elszegényedett, földjüket elvesztett réteget nevezték, hanem közéjük sorolták mindazokat, akik telekkel nem rendelkeztek, s így adózás szempontjából más elbírálás alá estek, tehát az ipari és kereskedelmi tevékenységet egyedüli vagy főfoglalkozásként űző, szántógazdálkodással már nem foglalkozó réteget is. Sajnos a korabeli források még csak egészen kivételes esetekben sorolják fel név szerint a zselléreket. így mindössze 12 mezőváros adatait összegezve azt tapasztaljuk, hogy a kézműveseknek mintegy 30%-a a zsellérek között szerepelt, azaz feltehetően szántógazdálkodással már nem foglalkozott. A Bács-Bodrog megyei dézsmajegyzékekben felsorolt, kereszténypénzt fizető mezővárosi kézművesek aránya magasabb: mintegy 50% körül mozog.7 Figyelembe véve a táji eltéréseket, e szórványos adatok alapján arra következtethetünk, hogy a mezővárosi iparosoknak mintegy 30-40%-a nem foglalkozott már földműveléssel. A mezővárosi telekmegoszlás pedig arról tanúskodik, hogy az őstermelést folytató iparosok általában fél-egész teleknyi birtokkal rendelkeztek. Számarányuk e birtokkategóriákban meghaladja a mezővárosi lakosság megfelelő arányát, míg a kisebb részbirtokokkal rendelkezők aránya kisebb.8 A mezővárosi iparosok zöme tehát fél telekkel rendelkezett, ami megfelelt a jobbágytelkek átlagos nagyságának. Feltehetően nemcsak önellátók voltak. Mivel a pénzjáradék általános elterjedése azt bizonyítja, hogy a jobbágyság terményeinek egy részét szükségszerűen piacon értékesítette - ez fokozott mértékben érvényesült a mezővárosokban, melyek kedvezőbb piaclehetősége a kisebb gabonatételek áruba bocsátását sokkal kifizetődőbbé tette, mint a piacoktól gyakran távol eső parasztgazdaságokban. Az ipari és mezőgazdasági termelés szétválásának e kezdetleges stádiuma kihatott az iparon belüli munkamegosztás fejlődésére is. A kézművesek, akik idejük kisebb-nagyobb részét még mezőgazdasági termeléssel töltötték, nem tökéletesíthették mesterségbeli tudásukat oly mértékben, hogy az döntően befolyásolta volna a kézműipar technikáját. A vizsgált 70 mezőváros adatai, melyek között az iparilag fejlettebb oppidumok mellett számos jelentéktelenebb helység is szerepel, kevés kivételtől eltekintve a háziiparból a falvakban is legkorábban kiváló iparágak, de a falvaknál sokkal nagyobb számú képviselőit említik: szabókat, vargákat, szűcsöket, ková-6 1524-ben Dobronakon 28,5, Németin 38,4, Hosszúfalun 25, Szemenyén 20, Lendván 33,3% (Dl. 37006). 1525-ben Körösbányán 36,3% (Dl. 37000). 1527-ben Sirin 36,3% (Fényképmásolatok a Brandenburgi [Hunyadi] levéltárból. Bajor Állami Levéltár, Nürnbergi osztály, 1056/21). 1512-ben Meggyesen 50, Szinyérváralján42,8% (Dl. 36985). 1521-ben Szikszón 46,6% (Dl. 36986). 1521-ben Kisvárdán 6,8% {Zichy, XII. 357-358. p.). 7 1522-benFonón 100, Bodrogon 75, Udvardon 20, Újfalun 16, Arnaton 55% (SZABÓ 1954. 22, 59,61., 69., 70. p.) 8 A vizsgált uradalmakban a %-os telekmegoszlás a következőképp alakult: Telek Alsólendva Kanizsa Sárvár-Kapuvár Léka Telek egész lakosság iparosok egész lakosság iparosok egész lakosság iparosok egész lakosság iparosok Egész telek 18,6 18,6 5,8 19,7 25,0 Fél-egész telek 4,3 1,6 3,4 Fél telek 76,6 81,4 60,8 100 38,6 38,3 14,3 50 Fél teleknél kisebb 5,1 29.0 38,2 33,3 85,7 50
