Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon I. - Várostörténeti tanulmányok 9/1. (Budapest, 2007)

Módszertani kérdések

Az 5. csoportba sorolt városok jelentős része Nyitra megyében feküdt, amelynek piackörzeti struktúrája a 18. század eleje óta csaknem változatlan maradt. Nyilvánvalóan a megye hegy- és vízrajzi adottságai következtében nem észlelhető itt az ország többi tájegységénél tapasztalható módosulás, amely az 5. csoportba soroltakhoz hasonló, korlátozott vonzású piacközpontok eltűnését vagy hanyatlását, és a kereskedelmi kapcsolatoknak néhány nagy központba koncentrálását eredményezte. Itt a változatlanságot feltehetően a közlekedési viszonyok határozták meg. A piacközpontok állománya egy évszázad alatt csak csekély mértékben módosult (a városok közül egyedül Sassinnak nem volt korábban piacközponti, sőt még alközponti szerepköre sem), megváltozott azonban vonzásuk erőssége alapján megállapítható hierarchiájuk, valamint a tiszta és megosztott körzetek aránya az utóbbiak javára. Vonzáskörzetük ilyetén alakulása is azt mutatja, hogy a távolabb fekvő településekre vonzásuk csak alkalmilag érvényesült, és sem egymás, sem más városok versenyét nem voltak képesek legyőzni. A 7-10. csoportba sorolt városok gabonában önellátó, illetve behozatalra szoruló vidék központjaiként elsősorban gabonabeszerzők, illetve a csekély felesleg felvevőhelyei voltak, és általában kézművesekben és kereskedőkben szűkölködő vidéküket az alapvető szükségleti cikkekkel látták el. A 7. csoportba sorolt városok elég nagy, átlagosan 35 000 főnyi tiszta körzetet és ezt nagymértékben meghaladó (átlag 61 000 főnyi) megosztott körzetet vonzottak. Többnyire kis népességű városok, a csoportátlag 5000 fő, de számos városnak még ennyi lakója sem volt, és egyedül Nagykároly népessége haladta meg a 10 000 főt. Az 5. csoport városaihoz képest jóval több magasabb rendű egyéb központi funkciót töltöttek be, közülük ugyanis öt megyeszékhely volt; Besztercebánya mint püspökség székhelye egyház-igazgatási szerepkört is betöltött. E városban kerületi tábla és bányatisztség is működött. A többi város csak uradalomigazgatási, illetve oktatási és forgalmi szerepkört töltött be. Körzeteik zöme gabonában legfeljebb önellátó, Ungváré, Homonnáé, Zsolnáé gabonabehozatalra szorult, de mindannyian inkább gabonaelosztó-, mint felvevőhelyek voltak. A központok kézművesipara és kereskedelme Besztercebánya és Ungvár kivételével igen szegényes volt. Csoportátlaguk, a mesterségek számát tekintve az utolsó előtti helyen áll a csoportok között, és hasonlóan elmaradottak e tekintetben körzeteik is, a kereskedők száma viszont jelentős volt. Fényes Elek Besztercebánya, Nagykároly, Sátoraljaújhely és Losonc gabonavásárát tartotta említésre méltónak. A 8. csoportba három, egykor a külkereskedelemben jelentős szerepet betöltő, ekkor már hanyatló város, Bártfa, Eperjes és Késmárk, valamint Rimaszombat került. Gabonában behozatalra szoruló vidék központjai voltak (Rimaszombat körzetének egy része önellátó volt). Körzetük lakóinak vásárlóképessége gyenge volt, kézművesipara közepesen fejlett, és csak kevés kereskedő tevékenykedett a településekben. Eperjes és Bártfa igen nagy vonzású regionális központ volt, megosztott körzetük mindössze egy, illetve két településre terjedt ki, azaz lényegében nem volt. Késmárknál ellenkezőleg, a régión túlnyúló szerepkör dominált: tiszta körzetében 10 000, a megosztottban, amelyre még 4 piacközpont és 8 alközpont is vonzást gyakorolt, 39 000 lakos élt. Rimaszombat viszont kettős szerepkörű központ volt: tiszta körzetébe 45 000, a megosztottba 25 000 lakos tartozott. Bártfa, Eperjes és Késmárk kézművesipara még hajdani jelentősebb szerepkörük maradványaként igen fejlett, specializált volt, és ritkábban előforduló mesterségeket is sokan űztek. Vevőkörük azonban megcsappant, mert sem e hanyatló városok elszegényedő népessége, sem vidékük szegény, élelmét is munkával vagy pénzzel megszerezni kénytelen lakói nem jelentet-