Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon I. - Várostörténeti tanulmányok 9/1. (Budapest, 2007)
Társadalmi összetétel - társadalmi mobilitás a fővárosban
A tolerancia vagy a lakhatási jog elnyerésében a már megtelepedett vagyonos családok behozhatatlan előnyt élveztek. Altalános gyakorlat volt, hogy az idősebb fiúk, megfelelő tőke birtokában, gyakran a kormányhatóságok támogatásával vagy éppenséggel azok nyomására, saját jogon megszerezték a toleranciát, míg az apa türelmi jogát a fiatalabb fiúk egyike örökölte. A későbbiekben a helytartótanács utasította a városi tanácsot, hogy a pesti születésű fiúknak, ha toleranciát nem is, de a lakhatási jogot adja meg. A tanács korlátozó intézkedései közismertek, az azonban kevésbé köztudott, hogy a zsidó közösség tagjai is igyekeztek gátat vetni a nagyarányú bevándorlásnak. A vagyonos zsidó kereskedők ugyanazokkal az érvekkel igyekeztek megakadályozni a veszélyes versenytársak megtelepedését, mint a testületi kereskedők. így 1802-ben a tolerált zsidó textilkereskedők azzal az indokkal utasították el Ullmann Ábrahám pozsonyi kereskedő letelepedési kérését, hogy elegendő számban vannak a helyi lakosság ellátásához, s egy újabb üzlet létesítése káros például szolgálhatna más vásári kereskedők számára, akiknek szintén kedvük kerekedhet a pesti üzletnyitáshoz. Ullmann Ábrahámnak kétéves küzdelem után, a helytartótanács támogatásával sikerült üzletet alapítania Pesten. 1820-ban viszont éppen az ö fia, a későbbi neves bankár, Ullmann Mózes (Mór) volt az, aki jegyezte a zsidó kereskedők hasonló szellemű beadványát Biedermann Mihály Lázár bécsi bankár üzletnyitása ellen.2 Ha kezdetben elsősorban egy-egy veszélyes rivális kiküszöbölése volt a cél, az 1830-as években már az a félelem indította cselekvésre a zsidó kereskedőket, hogy az önálló egzisztencia nélküli, nagyszámú bevándorló túl nagy terhet jelent a hitközség karitatív tevékenysége számára, és veszélyeztetheti a tekintélyesebb, jó kapcsolatokkal rendelkező jobb módú, de szintén engedély nélkül itt tartózkodók létét. Az 1830-as évek elején a Zsidó Kereskedelmi Testület3 a keresztény kereskedőket egyesítő testülettel karöltve kezdeményezte a „zugkereskedők" felkutatását és megbüntetését. Elég elterjedt szokássá vált ugyanis, hogy a csődbe jutott, elszegényedett nagykereskedők átjátszották jogosítványukat nem helybéli zsidó kereskedőknek, oly módon, hogy a régi cégtábla fennmaradt, az üzletben azonban idegen kereskedők áruit árusították. A zsidó közösség 1831-től két biztost alkalmazott az engedély nélkül itt tartózkodók és egyéb gyanús elemek felkutatására. Feljelentésük nyomán 31 cég bezárását rendelte el a tanács. Feladatuk volt, hogy ezekről jelentést tegyenek a városkapitányi hivatalnak. Hasznos szolgálataik jutalmául 1836-ban a városkapitány rendszeres díjazásukat javasolta, a tanács az indítványt azonban elutasította.4 A zsidó kereskedők tehát ugyanazokat az eszközöket alkalmazták a versenytársak kiküszöbölésére, mint a keresztény testületi kereskedők, és a kirekesztő gyakorlatot ugyanolyan érvekkel támasztották alá. Ez magától értetődő volt, és csak azért érdemes felhívni rá a figyelmet, mert ellentmond annak a sztereotípiának, miszerint a hitsorsosok támogatása minden más érdeket megelőzött a zsidó közösségekben. Nos, ez esetben úgy tűnik, hogy a szolidaritást időnként legyőzte a racionális számítás. A korlátozó intézkedések ellenére a zsidó közösség létszáma gyorsan nőtt. Az 1793. évi összeírás 126, az 1817. évi 232 családot/háztartást tartott nyilván, az 1833. évi összeírás pedig már 1356 családot és 6983 főnyi zsidó lakosságot mutatott ki. 2 BÁCSKAI 1989.91., 142. p. 3 A Pesti Izraelita Kereskedelmi Testület alakulásának idejéről pontos adatok nem maradtak fenn. Az első biztos adat 1815-ből származik. PÓLYA 1896. 32. p. 4 BFL IV. 1202/h. Relationes a. n. 5848.
