Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon I. - Várostörténeti tanulmányok 9/1. (Budapest, 2007)
Társadalmi összetétel - társadalmi mobilitás a fővárosban
A növekedés fő forrása természetesen, mint minden korabeli nagyvárosban, a bevándorlás volt, pontosabban a növekedés a be- és az elvándorlás mérlegétől függött. A természetes szaporulatról nem rendelkezünk megbízható adatokkal, csupán Pesten maradtak fenn az 1820-as évektől a nemtelenek összeírásaiban felül nem vizsgált megbízhatóságú adatok. Az ezer főre jutó születések száma emelkedő tendenciát mutat, és az 1820-as években 64-gyel érte le csúcspontját (1781-ben 46 volt),6 majd ingadozások után 1847^18-ra 43-ra csökkent. 1822 és 1828 között a születések száma meghaladta az elhalálozottakét, ettől kezdve azonban, néhány kivételes évtől eltekintve, az elhaltak száma felülmúlta a szaporulatot. A népességszám gyors növekedése korántsem tükrözi azonban a bevándorlás valódi méreteit. A városban tartósan vagy átmenetileg megtelepülök száma ennél jóval nagyobb lehetett, hiszen igen nagy arányú volt az elvándorlás is. Korábbi vizsgálatunk során megállapítottuk,7 hogy a város elitjének tekinthető belvárosi háztulajdonos családoknak 40-45%-a tűnt el egy évtized leforgása alatt a kevésbé mozgalmas 18. század folyamán, s a 18. és 19. század fordulóján egy emberöltő alatt 80%-uk kicserélődött. A fluktuáció a kevésbé vagyonos rétegekben még nagyobb méretű lehetett, különösen ha figyelembe vesszük a szolgálatot csak általában átmeneti időre vállaló cselédek állandó cserélődését, az alkalmi munkából élő és a munkaerő-kereslet konjunkturális ingadozásainak erősen kitett napszámosok, valamint a vándorló kézmüveslegények jelentős számát. A be- és kivándorlók számáról, összetételéről, mozgásának irányáról nem rendelkezünk adatokkal. A nemtelenek összeírásai az 1820-as évektől csak a külföldről bevándoroltak, illetve a Monarchia országaiba kivándoroltak számát adják meg. 1823-ban azonban név szerinti, a foglalkozást, családi állapotot, életkort és a városban tartózkodás idejét is tartalmazó összeírás készült a Pesten tartózkodó külföldi bevándoroltakról,8 akik száma ekkor 990 volt. A jegyzékből kiderül, hogy a bevándorlás az esetek többségében nem jelentett tartós letelepülést: a 990 összeírt közül 609 egy éve, 158 két éve, 63 három éve tartózkodott a városban, azaz 87%-uk friss bevándorolt volt. A hosszabb ideje itt élők csekély száma nem azt jelenti, hogy a korábbi években ennyivel kevesebben költöztek be, hanem csupán azt a tényt bizonyítja, hogy jelentős részük rövid idő múltán továbbvándorolt. A beköltözés átmenetiségét jelzi az a körülmény is, hogy a külföldről betelepedetteknek egyre kisebb hányada tartozott a domiciliatusok, a megtelepedettek közé: míg az 1810-es évek végén, az 1820-as évek elején arányuk 28-33% között mozgott, a későbbi években, egészen a század közepéig már csak 10-15%-ot tett ki. Az 1820-as évek elejének nagy külföldi beáramlását a szakképzettséggel rendelkezők túlsúlya és a nem önállóak nagy aránya jellemezte. Az 1821/22. évben bevándoroltaknak csak egyharmada volt önálló, vagy legalábbis saját kézre dolgozó kézműves és kereskedő (mintegy 70%-uk nem céhes szakmákat űzött), az alkalmazásban állóknak pedig csaknem 70%-a kézműveslegény vagy inas volt. A következő év jóval kisebb méretű bevándorlásában is az alkalmazásban állók voltak túlsúlyban, többségük azonban már csak mint szolga vagy napszámos talált munkát. A kézműveslegények, kereskedősegédek és inasok együttes aránya közöttük csak 13%-ot tett ki. A megváltozott munkaerő-keresletre jellemző, hogy a 16 külföldről betelepült kézműves közül 4 mint csapos, 1 pedig mint szolga nyert alkalmazást, a 20 legényből pedig csak 5 gyakorolta eredeti mesterségét, 10 szolgaként, 3 napszámosként kereste kenyerét. A legények 6 BFL IV. 1202/c. Int. a. a 4665. 7 BÁCSKAI 1968. 8 BFL IV. 1202/c. Int. a. m. 7796, 8246.
