Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon I. - Várostörténeti tanulmányok 9/1. (Budapest, 2007)

Városházlózat-vizsgálatok

hoztak be. A 14 000 lakosú városban több mint 170 kereskedő működött, egyharmaduk nagyban űzte a kereskedést. A többi várostól eltérően ezek keresztény, többségükben magyar kereskedők voltak. 622 kézművesmester 229 legénnyel 93, köztük 37 speciális mesterséget űzött. Közéjük sorolható a hentes, cukrász, likőrkészítő, ecetfőző, kelmefestő, puskaműves, késkovács, ónöntő, szegkovács, rézöntő, harangöntő, szerszámkészítő, gépész, reszelövágó, útkövező, kőfaragó, tetőfedő, keményítőkészítő, könyvkötő, kártyafestő, hangszerkészítő stb. mesterség. A város sokrétű, magas szintű egyéb központi funkciókkal is bírt: mint megye- és püspöki székhely igazgatási, szemináriuma, főiskolája, gimnáziuma és nyomdája révén kulturális szerepkört töltött be, egyúttal katonai éléstár telephelye volt, postahivatala és sóháza forgalmi, patikája pedig egészségügyi szerepkörét mutatja. Hogy mindezek ellenére tiszta körzete viszonylag jelentéktelen volt, kikötőhelyi szerepének tulajdonítható, hiszen a tengeri kikötőkhöz hasonlóan a folyami kikötők sem szorultak ellátásukhoz jelentősebb saját vonzáskörzetre, hiszen a beáramló áruk nagy tömege ezt szükségtelenné tette. 34 település csaknem 33 500 lakosára kiterjedő tiszta körzete inkább önellátó, mint felesleget termelő volt. A kézművesipar színvonala átlagosnak tekinthető: az ezer főre jutó kézművesek száma 12,5. Iparosok nagyobb koncentrációjára kevés példa akadt. Kivétel a várossal szinte egybetartozó Győrsziget a maga 23 mesterséget űző 85 mesterével és 13 kereskedőjével. E település volt a városból kitiltott zsidók telephelye. Szigeten kívül csak Révfalun és Szentmártonban, valamint az Ovárral megosztott körzetében Ásványon közelítette, illetve haladta meg a mesterek száma a harmincat. Azonban szinte minden településen működött 5-10 mesterember, összesen 32 szakma képviselője, akik a vidék alapvető napi szükségletét ki tudták elégíteni. A vidéki kereskedők száma viszont csekély volt. A 75 település 82 600 lakosságára kiterjedő megosztott körzetében 4 város (Fehérvár, Komárom, Pápa és Veszprém), 3 piacközpont (Moson-Óvár, továbbá a Pozsony megyei Somorja és Szerdahely), valamint 1 alközpont vonzásával osztozott. A jelentéktelenebb központokat csupán 2-3 település vallotta piacául, nagyobb összefüggő területen Veszprémmel, Komárommal, valamint Moson-Óvárral és Pápával osztozott, sőt Pápa város maga is Győrt vallotta piacául. A Pápával közös 11 település 9680 lakójára, illetve az Ovárral közös 19 település 13 000 lakosára kiterjedő körzet bő szántóterülettel rendelkezett, az utóbbi igen nagy rét- és legelőterülete nagyobb arányú állattartásról tanúskodik, viszont iparos és kereskedő alig volt e területen. Fehérvár és vonzáskörzete Az észak-dunántúli városok közül Fehérvárnak, e nagy, urbánus múltú településnek volt a legkisebb a tiszta körzete, mely mindössze 14 település 23 000 lakosára terjedt ki. Ha Győr ennél nagyobb, de szintén jelentéktelen tiszta körzetének korlátozottsága kikötőhelyi helyzetével magyarázható, Fehérvár esetében tiszta körzetének felettébb korlátozott mérete azt sejteti, hogy szolgáltatásai nem voltak elég erősek ahhoz, hogy ellensúlyozzák a szomszédos városok, elsősorban a főváros, Buda vonzását. Pedig a megye bővelkedett eladni való terményekben: lakói élénk kereskedést folytattak búzával, állattal, borral és gyümölccsel. Ezeket a terményeket csak részben értékesítették Fehérváron: a főváros közelében levők Budára vitték eladnivalójukat, a Duna menti települések pedig a vásárokat megkerülve egyenesen hajón szállították oda árujukat. Annak ellenére, hogy Fényes a várost a termény forgalom fontos gyűjtőhelyének, állatvásárait egyenesen országos mértékben is jelentősnek ítélte, a lakosságnak a főváros mellett Veszprém, kisebb mértékben Győr is fontos eladóhelyének számított. Ebben nyilván szerepet játszott az is, hogy a fehérvári kereskedők többsége a helyi lakosság ellátására korlátozta tevé-