Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon I. - Várostörténeti tanulmányok 9/1. (Budapest, 2007)
A mezőváros problematikája
A MEZŐVÁROSOK KIALAKULÁSÁNAK TÖRTÉNELMI FOLYAMATA A magyar városhálózatot a középkorban és újkorban az agrárjellegű városok túlsúlya jellemezte. Városaink zömében - a klasszikus nyugat-európai nagyvárosokétól eltérően - a lakosság túlnyomó többségének alapvető jövedelemforrása - közvetve vagy közvetlenül - az őstermelés, elsősorban annak speciális ága volt; a mezőgazdaság mellett alárendelt szerepet játszó ipari termelés többnyire megrekedt a szolgáltató jellegű és korlátozott volumenű kézműipar, majd kisipar szintjén. Az iparosodást, néhány iparváros kivételével, legfeljebb az élelmiszeripar (malom-, konzervipar stb.) többnyire kevéssé korszerű létesítményei képviselték. Az agrárjelleg nemcsak városaink gazdasági és társadalmi struktúráját, de városképüket is a nyugat-európai városokétól eltérően formálta, amennyiben egy kisebb vagy nagyobb városias (helyesebben kisvárosias) városmagot leszámítva, e települések nagyobb része földszintes házaival, nagyméretű telkeivel, kezdetleges vagy hiányzó közművesítésével inkább nagy falvakra emlékeztet. Az agrárjellegű város természetesen nem sajátosan magyarországi jelenség; analóg példáival Európa szinte minden országában, Kelet-Európában pedig igen nagy számban találkozhatunk. Igaz, hogy ezekről elég keveset tudunk, hiszen Nyugat-Európában kereskedő-kézműipari központoknak, majd nagy iparvárosoknak sűrű hálózata alakult ki, s a várostörténészek figyelme természetszerűen ezekre a nagy városközpontokra összpontosult. Ezek története és fejlődése alapján alakították ki a városfejlődés klasszikus elméleteit, míg az agrárjellegű városok, lévén többségükben az ország gazdasági-társadalmi életében jelentéktelen szerepet játszó települések, inkább a helytörténet szférájába tartoztak, s csak az utóbbi évtizedekben kerültek a városkutatás központi kérdései közé. Kétségtelen azonban, hogy arányaikat, súlyukat tekintve Nyugat-Európában sokkal kisebb szerepet játszhattak, mint Magyarországon, s főleg a kisváros kategóriájába sorolhatók. Magyarországon ezzel szemben néhány agrárjellegű város már a középkorban a belső piacon és a kivitelben játszott szerepét, népességszámát tekintve vetekedett a vezető, kereskedő-kézműipari városokkal, s fejlődésük az újkorban, a 18-19. században is az előbbiekénél jóval rohamosabb volt. Míg a régi városi kiváltsággal rendelkező határ menti kereskedővárosok, mint például Késmárk, Lőcse stb. népességszáma a középkor óta stagnált, vagy egyenesen hanyatlott, a lélekszámot és szerepük fontosságát tekintve a városi rangsor élére olyan agrárjellegű városok kerültek, mint Debrecen, Szeged, Szabadka, vagy a még városi (libera civitas) rangot el sem ért mezővárosok, mint Kecskemét és Hódmezővásárhely. A 19. század végén a városok közigazgatási hierarchiájának magasabb fokába, az önálló törvényhatóságot alkotó városok közé sorolt településeknek is csaknem a felét ezek az agrárjellegű városok tették ki, s még 1960-ban is, a szocialista iparosítás eredményei ellenére városainknak csaknem egyharmada a dominálóan vagy egyoldalúan agrárvárosokból került ki. Városfejlődésünket tehát a középkortól kezdődően a városi, központi funkciókat betöltő agrártelepülések túlsúlya jellemezte. Ezeket azonban az 1848-ig uralkodó rendi, feudális jogrend, a szabadságot biztosító privilégiumok és specifikus városjog hiányában nem tekintette teljes jogú városoknak. Ez a két várostípus eltérő elnevezésében is kifejezésre jutott, amennyi-1 MAJOR 1964. 41. p.
