Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon I. - Várostörténeti tanulmányok 9/1. (Budapest, 2007)
A mezőváros problematikája
személyes megbízottja, Lötz János is csak 1529 júniusi jelentésében tér ki rá, de a küldöttség megbízatásának előzményeit ő sem említi.96 Figyelemre méltó a küldöttség összetétele. Két tagja - a várnagy és Oláh János - az őrgróf feltétlen hívének tekinthető, hozzájuk sorolható még Barbitonsor János is, az egyetlen gyulai polgár, aki 1529 januárjában a közvetlen ostromveszély idején Oláh mellett a várban keresett menedéket.97 Somogyi Ferencről azonban feltételezhető, hogy a város őrgróffal és megbízottjával, Oláhval szemben álló, Szapolyai-párti, vagy vele kiegyezni akaró részének vezéralakja volt. A nemességet nyert Somogyi család már a 15. század végén a város vagyonos vezető rétegéhez tartozott. Ferenc nagyapja, András az 1470-es évek végén, 1480-as évek elején több megszorult nemes birtokát szerezte meg zálogjogon. Ferenc nővére, Krisztina Gál ispánhoz, az őrgróf akkori udvarbírájához ment feleségül.98 Somogyi Ferenc kereskedelmi tevékenységéről számos adat maradt fenn. Vagyona és családi összeköttetései révén az 1510-es években ő is az őrgróf bizalmi emberei közé tartozott, az oklevelek tanúsága szerint számos esetben képviselte az örgrófot különböző ügyekben. A húszas években - az 1525. évi hatvani országgyűlést leszámítva - ilyen szerepben nem találkozunk vele; ez időszakban, mint tudjuk, Oláh és Asztalnok vált az ügyek intézőjévé. Somogyi háttérbe szorulása nyilván összefüggött sógora, Gál ispán bukásával is, akit 8000 forintos sikkasztása miatt elbocsátottak állásából.99 Somogyi a mellőztetést anyagilag is megsínylette, mert bár neve továbbra is előfordul az uradalom számadáskönyveiben, sokkal jelentéktelenebb tételekben szállított árut, mint Oláh János. Személyi és családi sérelmei tehát könnyen szembeállíthatták az őrgróffal, s főleg riválisával, az őrgrófhoz hű Oláh Jánossal; mint vagyonos kereskedőember pedig nyilván hamarosan felismerte, hogy az ellenséges katonaság gyűrűjében saját és polgártársai megélhetése, személyi és vagyoni biztonsága csak a Szapolyai előtti meghódolással biztosítható. Somogyi delegálását feltehetően az indokolta, hogy a várnagyok és a város képviselői között, esetleg a város vezetőségén belül sem volt teljes egyetértés a Czibakkal folytatandó tárgyalás feltételeit illetően. Somogyi pályájának ismeretében joggal gyanítható, hogy ő azoknak a rétegeknek a képviseletében kerülhetett a követségbe, akik a végsőkig elmentek volna a békés megoldás érdekében, s céljuk a teljes meghódolás volt. Az sem elképzelhetetlen, hogy ők vették rá Somogyit arra: a hivatalos küldöttséget megelőzve tárja Czibak elé a hivatalos üzenettől eltérő vagy azon túlmenő álláspontjukat. Hogy valóban folytatott-e tárgyalásokat Somogyi Czibakkal, nem tudjuk. A tisztek jelentésében ennek természetesen semmi nyoma sincs, hiszen ha erről beszámolnak, óhatatlanul fény derült volna az egész küldöttségjárásra, amelyet pedig a jelek szerint gondosan titkoltak uruk előtt. Somogyi a bíróság előtt eskü alatt tagadott mindent. De valami igazság mégiscsak lehetett a dologban, mert visszatérte után háza előtt kitűzte Szapolyai zászlaját, és csatlakozásra hívta fel a város lakosságát. Ennek tényét Somogyi sem tagadta, csupán azzal védekezett, hogy a zászlót tudta nélkül csempészték kocsijára, és tűzték le a háza elé. E képtelen védekezést a bíróság csak a Somogyival rokonszenvező polgárság erejétől félve fogadhatta el. Hogy Somogyi hívei a városban többségben lehettek, tanúsítja az a tény is, hogy Sadobrich várnagy már 1529. január 17-én jelentette az őrgrófnak a zászló kitűzését és Somogyi lazítását Szapolyai érdeké-96 Uo. Br. Lit. 1127/50. 97 Uo. 1124/40. 98 KARÁCSONYI 1896. II. 137-138. p.; Dl. 18 516. 99 Dl. 38 052,38 055,38 057.
