Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
I. Állami ipartámogatás a dualizmus korában - 4. Az 1899. évi 49. törvénycikk. Visszalépés
I. Állami ipartámogatás a dualizmus korában 81 Fejleszteni kell tehát azokat az iparágakat, amelyeknél a rendelkezésre álló nyersanyag ellenére jelentős az import (bányászat, kohászat termékeinek hazai feldolgozása). „Az, hogy valamely iparcikk új az országban, még nem képezheti alapját meghonosítása állami támogatásának, feltétlen szükséges ahhoz, hogy nagy fogyasztás tárgyát képezze itt és viszonyaink erre alkalmasak legyenek. Kivételt képeznek ezek között oly iparágak, melyekben Magyarország fogyasztása egymagában nem elég tekintélyes ugyan, de amelyek a vámterületen sem készülnek és így azokra nézve a közös vámterület, mint egységes piac jöhet figyelembe.”207 Figyelembe kell venni a kiegészítő iparágakat is, például a szövőipar mellett a fonóipart. A rokon iparágak területi elhelyezkedése fontos szempont, ami az állami támogatás révén befolyásolható. Elsősorban a már meglévő gyárakat kell támogatni, erősíteni, mivel ez elősegíti a versenyképességet. Ehhez viszont „tervszerűnek kell lennie az iparfejlesztési akciónak”. Új gyár létesítésének támogatása csak akkor célszerű, ha a meglévők nem vállalkoznak a bővítésre. Figyelembe kell venni a már meglévő üzemek érdekeit, de nem szabad erre hivatkozva megtagadni a támogatást közgazdaságilag indokolt új alapításoktól. A meglévő hazai ipar különösen akkor szorul támogatásra, ha a külföldi konkurencia megpróbálja veszteségre szorítani, ami például a gépiparban többször előfordult. Elő kell segíteni a gyárak specializálódását, különösen a papíriparban és a gépgyártásban. A kisipar nem lehet akadálya a támogatásnak, ha nem tudja a hazai igényeket kielégíteni. A támogatás eldöntésének alapját a behozatal képezi, ezért az emlékirat összeállítást közölt azokról az iparcikkekről, amelyek hazai gyártása a fogyasztásnak még 50%-át sem fedezte. Ennek alapján legfontosabb a fonó-, szövő-, ruházati, vas- és fém-, bőr-, fa-, valamint az agyagipar támogatása. Az emlékirat síkraszállt a külföldi tőke megnyerése mellett is. „Ha itthon [...] az erő és tőke nem található fel, keresni kell a vállalkozást külföldön. Az idegen tőke a nemzeti erőt gyarapítja; a vállalkozói nyereséget, a tőke gyümölcsét kiviszi ugyan az országból - ami a nemzeti vagyonosodás szempontjából hátrányos ugyan - de az anyag és munka haszna itt marad az országban.”208 Biztosítani kell azonban, hogy ezek a vállalatok méreteik, berendezéseik stb. következtében már eleve kizárják annak lehetőségét, hogy kizárólag az államsegélyre alapozzák létüket, illetve külföldi árukat hozzanak forgalomba. Az emlékirat vitathatatlannak ítélte az anyagi támogatás szükségességét, ami lehet egyszeri segély, segély a termelés függvényében és kölcsön. Minden esetben külön kell a legmegfelelőbb formát alkalmazni. Ezek közül az egyszeri segély volt a leggyakoribb, feltétele a gyártandó cikk, a befektetett tőke, a munkáslétszám, a termelés nagysága és a hazai beszerzés. A szűkös lehetőségek miatt általában több évre elosztott „egyszeri” segély a gyakorlatban rendszeres szubvencióvá vált. 207 208 Emlékirat az iparfejlesztésről 1904. 64. p. Emlékirat az iparfejlesztésről 1904. 62. p.
