Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
I. Állami ipartámogatás a dualizmus korában - 3. Rövid kitérő. A kiegyezési válság
58 I. Állami ipartámogatás a dualizmus korában általán nem jelentette annak plenáris vitáját. Az illetékes országgyűlési bizottságokra hárult a feladat, hogy véleményezzék, esetleg módosítsák a beterjesztett javaslatokat, sőt ha elutasító álláspontra helyezkedtek volna, akkor eleve reménytelen az általános vitától sikert várni. így tehát a magyar kormány nemcsak ügyrendi, hanem taktikai okokból is a plenáris vita előtt akarta kivárni a Reichsrat — vagyis az örökös tartományok parlamentje - bizottságainak jóváhagyását. Ellenkező esetben akár az a helyzet is előállhatott volna, hogy a magyar országgyűlés olyan törvényt hagy jóvá, amely a Reichsratban később megbukhat. A kormány aggályait csak tovább erősítette, hogy az ausztriai bizottsági viták során az osztrák pénzügyminiszter kétszer is beígérte a kvóta Ausztria számára kedvező megváltoztatását, hogy ezzel megszerezze a kiegyezés törvényerőre emelkedéséhez szükséges parlamenti többséget. Bánffy tehát kénytelen volt az országgyűlés 1898. május 24-i ülésén beismerni, hogy az osztrák belpolitikai helyzetre való tekintettel a közeljövőben mégsem várható megegyezés. A helyzetet csak súlyosbította, hogy Bánffy az itthon is újra feléledő parlamenti obstrukció közepette nem volt képes az osztrák pénzügyminiszter említett ígéretét megcáfolni. Az idő különösen a magyar kormányt sürgette, hiszen a status quo fenntartására, vagyis a provizóriumra csak egy éves felhatalmazást kapott az országgyűléstől. Végül a kereskedelmi miniszter kétségbeesett lépésre szánta el magát, s vámankétot hívott össze. Az ankét célját nem is nagyon rejtette véka alá, ezzel is nyomást akart gyakorolni az osztrák parlamentre. Az ötnapos vita során többségben voltak ugyan azok, akik az önálló magyar vámterület mellett szálltak síkra, de miután a kormány az előterjesztéssel nem vállalt közösséget, a várt hatás elmaradt. Korabeli lapvélemény szerint „a vámankét megmutatta Ausztriának, miszerint mi sem kívánjuk ugyan a kiegyezés meghiúsulását, de nem is rettegünk annak bekövetkezhetésétől.”138 A felemás ankéttől függetlenül az uralkodó, miután az ausztriai obstrukció letörésére irányuló erőfeszítések csődöt mondtak, még július folyamán berekesztette a Reichsrat ülésszakát. Bár éppen az obstrukció miatt eleve minimális volt az esélye annak, hogy a kiegyezési válságot alkotmányos módon lehessen lezárni, az osztrák parlament XIV. ülésszakának berekesztése még ezt a halvány reménysugarat is kioltotta. Ferenc József egyfajta abszolutisztikus megoldás előtt akarta megnyitni az utat, de ennek veszélyeit a kortársak egy része az osztrák képviselőház feloszlatása után rögtön felismerte. Vagyis az uralkodó beavatkozása időlegesen átsegíthetett a nehézségeken, de éppen a tartós megoldást tette lehetetlenné. A már többször idézett Magyar Pénzügy ismét reálisan mutatott rá erre az ellentmondásra: „Még nem jutottunk el odáig, hogy Ausztriával végleg szakítsunk és a kiegyezés megköthetőségét állandó jellegű intézkedések életbeléptetésével későbbre is lehetetlenné tegyük.” A lap a levegőben lógó abszolutisztikus intézkedésekkel szemben ellenjavaslatot dolgozott ki, amely szerint az uralkodót kizá138 Magyar Pénzügy, 1898.29.
