Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
Szubjektív utószó egy harmincéves könyvhöz, avagy mi volt a fiókban
324 Utószó el sem tudták képzelni, mit csinálnak a fránya kutatók, amikor nem ücsörögnek íróasztaluk mellett. Akkor éreztem, hogy baj van, amikor Vajda Zsuzsa megírta tanulmányát a csepeli munkások fluktuációjáról. Ez akkor kurrens téma volt, a pártbizottság rendelte meg, de az eredmény nem esett jól nekik. Vitát rendeztek, meghívták a nemzetközi kapcsolatok osztálya munkatársait és - mai tudásom szerint - általuk az állambiztonsági szolgálatot. Egyikük összeszámolta, szóvá is tette, Zsuzsa a tanulmányban többet hivatkozott a nyugati szakirodalomra, mintsem a „népi demokratikusra”. A tanulmányt természetesen titkosították, ez is ott maradt a fiókban. Volt már korábban is ilyen összejövetel, hasonló kiválasztott körben ültünk össze, amikor az MSZMP KB által megbízott Kultúrpolitikai Munkaközösség Néhány társadalomkutató antimarxista nézeteiről című állásfoglalása — emlékezetem szerint - a Pártéletben megjelent. A „megbíráltak” egy része öt évvel korábban a jugoszláviai Korculán tartott nemzetközi filozófus-szemináriumon aláírta a csehszlovákiai bevonulás elleni tiltakozást, a Lukács-tanítványok, Heller, Fehér és társaik. Akkor csak utazási tilalommal sújtották őket, meg pártkizárással. Most, 1973-ban viszont már foglalkozási tilalommal eresztették szélnek az addig legendás Budapesti Iskolát. A csepeli vitán én kussoltam, mi, bölcsészek csak hallgattuk a kirohanásokat, leginkább a nemzetközisek hangoskodtak, nem is értettem, hogy kerültek oda. Nem sokkal később zajlott a Haraszti-per is a ki sem adott Darabbér okán, nem mentem el, Zsuzsa igen. Már nem emlékszem, mi bajuk volt Vári Istvánnal, a másik szociológussal, aki próbált nekem is segíteni a korabeli nyilvántartások számítógépes feldolgozásában. Együtt néztük a Munkásiroda nyilvántartásait, ő Nagy Elekre kérdezett rá, az ’56-os Csepeli Központi Munkástanács elnökére, akit később személyesen is megismertem. Vári és Vajda Zsuzsa is felmondtak, ami Csepelen megbocsájthatatlan bűnnek számított, nem hagyták őket elhelyezkedni. István meg sem állt Párizsig, Zsuzsa maradt, neki volt igaza, a rendszerváltás után tanszékvezető egyetemi tanár lett. Ijesztő volt, ahogy a CSM bosszút állt két távozó kollégámon, a menekülés útvonalait kerestem, amikor meghirdették, lehet aspirantúrára jelentkezni. A felvételin korábbi tanárom, Szabad György elnökölt. Másként ítéltük meg a dualista állam (gazdasági) berendezkedését, erről kérdezett. Egy pillanatnyi habozás után mondtam a véleményem, méltányolta a szakmaiságot. A filozófus felvételiztető az imperializmus öt lenini ismérvének felsorolását kérte, mire elröhögtem magam, figyelmeztetett, vegyem komolyan a kérdést, felsoroltam, ma már nem tudnám. Emlékeim szerint Szabad közölte, megfeleltem, javasolni fogják felvételemet. A harmadik felvételiztető, Hajdú Tibor - őt korábban nem ismertem - nyugtatott, jól sikerült, de mivel csak minimálisan felelek meg a feltételeknek (az egyetemet követő két év), nem fognak felvenni. Igaza lett. Később hallottam, valaki a döntéshozók kö
