Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
IV. A csepeli gyár - 3. Alapanyaggyártás. A vertikum kiszélesítése
IV. A csepeli gyár 201 vitásétól, vagy felesleges árukészlet felhalmozásától. Weiss Manfréd éppen fordítottan járt el. Eladhatatlan árukészletet természetesen ő sem halmozott fel, de a korábbiakból már kiderült, hogy a gyár három legdöntőbb fejlesztése éppen válságos időszakokra esett. Weiss Manfréd tehát nem vont ki tőkét, sőt inkább egyéb befektetéseit számolta fel vagy korlátozta a csepeli gyár továbbfejlesztése érdekében. Ezek a bővítések együtt jártak a már említett profilszélesítéssel. Az új gyártási ág bevezetése az általános gazdasági helyzettől függetlenül kezdetben mindig veszteséges volt, a szükséges tapasztalatok megszerzéséhez és az eltérő gyártási technológia elsajátításához időre volt szükség. Weiss Manfréd tehát a gazdaság válságos időszakait - amelyek a hagyományos termelés bővítését eleve lehetetlenné tették - használta fel arra, hogy új üzemágakat vezessen be. Ezzel párhuzamosan kezdett hozzá - mindenekelőtt a közös Hadügyminisztériumban - megfelelő értékesítési lehetőségek kiépítéséhez. Mire kialakította vevőkörét, addigra az új üzem már túl volt a kezdeti nehézségeken, s teljes kapacitással dolgozott az új megrendelések kielégítésén. Az alapanyaggyártásnál ezt az átmenetet megkönnyítette a gyár belső szükséglete, ami eleve biztosította az új beruházás minimális rentabilitását. Weiss Manfrédnak ezzel az eljárással nemcsak sikerült a lehető legoptimálisabban áthidalnia a válságot, hanem saját maga számára le is rövidítette azt. A hengermű létesítése válságot okozott a sárgarézkartellben, amely végül mintegy 4%-kal csökkentette árait. A konkurenciaharc különösen az állami megrendeléseknél öltött rendkívül éles formát. Ebben azonban az állami iparfejlesztés, ipartámogatás felemássága is kifejezésre jutott. A kormányzatnak - és azon belül is különösen a kereskedelmi tárcának - a törvényes rendelkezések értelmében messzemenően támogatnia kellett az olyan új alapításokat, amelyek közé a csepeli hengermű is tartozott. Nem hagyhatta ugyanakkor a már meglévő iparvállalatok érdekeit sem teljesen figyelmen kívül. így 1897-ben sajátos kompromisszumként megadta ugyan az állami kedvezményeket, de a Weiss Manfréd által kért távírdái megrendeléseket nem biztosította. 1898 novemberében a minisztérium versenytárgyalást írt ki a távírdái huzalszükséglet fedezésére. Weiss ajánlata bizonyult a legjobbnak, azonban a minisztérium ezt az olcsóbb árat felajánlotta a másik pályázónak is, s végül ennek alapján 60-40% arányban megosztotta a rendelést. 1899-ben Weiss Manfréd a MÁV rézáru szükségletének fedezésére nyújtott be pályázatot, amely a vörösrézhuzal esetében eredménnyel is járt. A többi cikk szállítását azonban a MÁV a Chaudoir cégnek biztosította, mivel „ezen cégnek hazai gyártmánya előttünk ismeretes, árai pedig főleg a fontosabb cikkeknél lényegesen olcsóbbak, mint a Weiss Manfréd cégnek az árai”. Ezt követően Weiss hiába kérte a minisztériumtól, hogy a távírdái rendeléshez hasonlóan az olcsóbb ár alapján osszák meg a rendelést, a kereskedelmi kormányzat - a MÁV javaslatára - a versenytárgyalásra hivatkozva elutasította a kérést. A minisztérium tehát a két megrendelésnél gyökeresen eltérően járt el. Alapjában véve indokolt volt ez az eljárás, a minisztérium joggal részesítette
