Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
II. A nagy nemzedék, avagy adalékok a hazai nagyburzsoázia megítéléséhez
132 II. A nagy nemzedék, avagy adalékok a hazai nagyburzsoázia megítéléséhez Béla 1867-ben maglódi előnévvel kapott nemességet, a család harmadik ága pedig Wodianer Fülöp révén 1867-ben kapott nemességet vásárhelyi előnévvel. A család viszonylag gyorsan asszimilálódott, amit a nemesség korai elnyerése mellett kiterjedt nemesi rokonságuk is jelez. Házasságok révén került rokonságba a Péchy, Bessenyei, gróf Ferri és gróf Nemes családdal. A család tagjai nyomdatulajdonosok, földbirtokosok, de nevük szerepel pénzintézetek és iparvállalatok igazgatóságában is. Koppely Fülöp jelentős terménykereskedő cég tulajdonosa, 1867-ben taktaharkányi előnévvel kapott nemességet, a család ezt követően vette fel a Harkányi nevet, 1873-ig volt érdekelt a Kőszénbánya és Téglagyár Társulatban. A széleskörű ipari érdekeltségek azonban már fia, Harkányi Frigyes nevéhez fűződtek, aki számos pénzügyi és iparvállalat alapításában és igazgatásában vett részt, 1870-től országgyűlési képviselő volt, 1896-ban pedig báróságot nyert. Fia, Harkányi János kezdetben Zemplén megyei birtokán gazdálkodott, majd Kornfeld Zsigmond mellett kezdte meg működését a gazdasági életben, így lett a Hitelbank és számos iparvállalat igazgatósági tagja, illetve elnöke. 1896-1902 között a Szabadelvű Párt képviselője volt, ezt követően a főrendiház tagja lett, és végül annak ellenére, hogy a fináncburzsoázia képviselői a legritkább esetben jutottak a politikai hatalom csúcsaira, 1913-tól négy éven keresztül kereskedelmi miniszterként működött. A család házasságok révén rokonságba került a Podmaniczkyakkal, valamint a Hieronymi és a Csáky családdal. A Wodianer és Harkányi család tömören vázolt felemelkedésének állomásaiban részben már a kortársak, de főleg az utókor a zsidó eredetű polgári családok tipikus életútját vélte felfedezni. Ezt nevezhetjük teljes asszimilációnak, amelynek fő jellemzői a kikeresztelkcdés, nemesség szerzése esetleg vásárlása, beházasodás hagyományos uralkodó osztálybeli családokba, valamint földbirtok vásárlása voltak. Indokolt tehát annak a közelebbi vizsgálata, hogy milyen mértékűek voltak és mennyiben jelentették ezek a vonások az asszimilációt. Az asszimiláció feltételezi a befogadó nemzethez való lojalitást, a nemzeti nyelv és a nemzettudat aktív vállalását, de nem zárja ki a zsidósággal való identitást, vagyis nem követel teljes azonosulást. Természetesen e folyamatnak két határozott oldala van: egyrészt az idegenek beolvadási igénye, másrészt az uralkodó nemzet befogadási készsége. Minél toleránsabb a befogadó nemzet, annál inkább megkönnyíti a beolvadást, éppen azáltal, hogy nem követeli meg a korábbi identitás teljes feladását. Ilyen körülmények között az asszimiláció formális vonásai - s ilyeneknek tartom az imént felsoroltakat — háttérbe szorulnak a tartalmi vonásokhoz képest. A türelem és a befogadási készség hiánya viszont lelassítja az asszimilációt, de egyben felerősíti a formális vonások szerepét. Statisztikailag ez a folyamat éppen a kitéréseknél ragadható mega legegyértelműbben. Magyarországon 1890-1910 között összesen 5 046 zsidó tért át keresztény vallásra. Ez az 1910-ben zsidó vallású lakosságnak mindössze alig több mint 0,5%-át jelentette. 1919—1924 között viszont már 11 288 volt a kitértek száma, ami ráadásul a zsidó val-
