Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
Előszó
12 Előszó a világot, de ezzel be is szűkíti. Ez persze olyan objektív folyamat, amely teljes mértékben független a szubjektív megítéléstől. A nemzeti keretekért folytatott küzdelem tehát mit sem változtat a nemzetek felettiségen. Hiába érzékelünk a tőkés Európán belül akár jelentős különbségeket, a kapitalista árutermelés alapján létrejött világegyetemesség elmossa ezeket. A korábbi magyar nagyhatalmi törekvésekkel szemben a megítélés síkján egyfajta kisebbségi érzés jött létre. Persze súlyos traumaként is felfoghatjuk azt a tényt, hogy a török kiűzése után Magyarország már csak a Habsburg birodalom részeként játszhatott világtörténelmi szerepet. Éppen ennek kompenzálására jelentek meg a nagyhatalmi ábrándok. Az önálló nagyhatalmi illúziók és az említett kettős kizsákmányolás elmélete azonban egy tőről fakad. Más szóval a dualizmuskori fejlődés nem tette lehetővé a nagyhatalmi ambíciók megvalósítását, ugyanakkor felemelte a magyarságot a modern tőkés nemzetek közé. Persze vitatkozhatunk azon, hogy mennyiben maradt el Magyar- ország ettől vagy attól a fejlettebbnek tartott országtól, de csak annak figyelembevételével, hogy éppen ezek közé emelkedett. A különbségek vitathatatlanok, de nincs két ország, amely a kapitalista átalakulást azonos körülmények között élte volna át. Tekinthetjük az angol fejlődést - de akkor éppen az említett gyarmatbirodalom alapján - egyfajta mércének, ez esetben viszont már nemcsak a magyar fejlődés minősül másodrendűnek, hanem az észak-amerikai és a német is. A történetírásnak - különösen ezzel a korszakkal kapcsolatban - sajátos nehézsége, hogy nem rendelkezik olyan objektív mutatókkal, amelyek alkalmasak lennének a fejlődés mérésére. A fejlődés sokkal összetettebb fogalom annál, semhogy egyszerűen számszerűsíteni lehetne. Az eddigi ismeretek bizonyára pontosíthatók például számítógépes eljárásokkal, de ha ezek lényegesen eltérő eredményt hoznak ki, akkor az nem az ő érdemük, hanem az addigi történetírás elfogultságának következménye. Ennek felszámolása pedig számítógépek nélkül is elvégezhető. A matematizálás legfőbb fogyatékossága azonban az, hogy valami objektív mérce, modell meglétét feltételezi, de miután a történelmi fejlődés sohasem valósulhat meg azonos úton, ez a mérce már eleve szubjektív. Nem kétséges, a hagyományos historizáló történetírással szemben ez az „objektív” történetírás egyfajta előrelépést jelent, éppen az előbbi tarthatatlanságából nőtt ki, de egyedül üdvözítő volta nagyon is kétséges. Az Osztrák-Magyar Monarchia említett irracionalizmusa és racionalizmusa révén különösen alkalmas az aktualizálásra. E kötet szerzője nem akarja magának kisajátítani sem a nemzeti érdekek objektív képviseletét, sem a marxista történetírás egyedül üdvözítő módját, pusztán arra kéri az olvasót, hogy előítéletektől mentesen próbálja végigkövetni gondolatmenetét. Nem tart igényt csalhatatlanságra, mindössze arra törekedett, hogy dialektikusán próbáljon ábrázolni egy ellentmondásoktól egyáltalán nem mentes, tehát igazán dialektikus kort. Mindennek jegyében a szerző elutasítja a hagyományos szereposztást, se nem „nemzeti”, se nem „kozmopolita”, de egyben a „revizionizmus” és „dogmatizmus” el
