Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
Előszó
ELŐSZŐ A cím csodáról beszél, holott egyetlen célom kimutatni, hogy Weiss Manfréd vállalatának felemelkedése egyáltalán nem volt csoda, hanem szervesen következett a magyar- országi kapitalista átalakulásból. Nem Csepelen történt a csoda, hanem itt, Magyar- országon, amelynek Csepel csak egyik szigete volt. Persze ez a csoda sok mindenhez kapcsolódott, így Weiss Manfrédhoz, a magyar munkásosztályhoz, de mindenekelőtt az Osztrák-Magyar Monarchiához. A monarchia, e furcsa képződmény - bár már évtizedek óta próbálunk titkai mélyébe hatolni - mintha csak az utóbbi években kezdene feltárulkozni előttünk. Történelmi tudatunk oda is sorompót húzott, ahol hosszú ideig ismeretlen volt az ilyenfajta építmény: ha magunkra néztünk, tekintetünk a Lajtáig ért el, ha távolba akartunk látni, meg se álltunk München, Berlin vagy Párizs előtt. „A kultúra nem ismer határokat.” Mégis leküzdhetetlen korlátokba ütköztek azok a müvek, amelyek közös múltunkról mondtak számunkra is lényegeset. Mostanában mintha lecsorogna néhány palack a maga üzenetével Bécsből Budára, s meglepve látjuk, hogy eddigi leegyszerűsítő képünkbe ezek sehogyan sem illeszthetők bele. Csak most vesszük észre, hogy a Lajta túlsó partján is volt új mondanivaló erről a közös sorsról, amelyet mi már olyan szépen elrendeztünk. Előbb Musil üzenete érkezett meg, bár A tulajdonságok nélküli embert Hanák Péter a német kiadás alapján már megidézte. Aztán eljutott hozzánk Roth Kapucinus kriptája - mert az 1930-as években megjelent Radetzky-indulót észre sem vettük - az újabb üzenettel: Ebben a Monarchiában semmi sem különös - szólalt meg Chojnicki, társaságunk legidősebb tagja. - Ha országunkat nem ilyen trotlik kormányoznák - a gróf előszeretettel használt erős kifejezéseket - bizonyára még külső megjelenése alapján sem volna semmi különös. Ezzel azt akarom mondani, hogy nálunk, Ausztria-Magyaror- szágon a különös a természetes. És egyúttal azt is akarom vele mondani, hogy a természetest is csak itt, a nemzeti államoknak és különféle nacionalizmusoknak ebben a tébolyult Európájában tekintik különösnek. Magától értetődik, hogy a szlovének, a galíciai lengyelek és rutének, a boriszlávi kaftános zsidók, a bácskai lókupecek, a szarajevói muzulmánok és a mostari gesztenyesütők a »Gott erhalte«-t éneklik! A brünni és chebi német diákok, a linzi, grázi, knittelfeldi fogorvosok, patikusok, fodrászsegédek és fényképészek meg golyvás alpesi társaik ellenében a »Wacht am Rhein«-t fújják! Ez a Nibelung-hűség lesz Ausztria veszte, uraim! Ausztria valójában nem középpont, hanem periféria. Ausztria nem az Alpokban van; ott csak zergék vannak meg havasi gyopár és encián, de a kétfejű sasnak még híre se nagyon. Ausztria valódi mivoltát az örökös tartományok táplálják, azokból töltődik fel újra meg újra.”
