Szekeres József: A pesti gettók 1945 januári megmentése - Várostörténeti tanulmányok 5. (Budapest, 1997)

A pesti nagy gettó biztonsági problémáiról

főnökének emberei építettek a Zsidó Tanács költségén — lezárt területen belül a közigazgatás, az élelmezés és rendészet feladatainak ellátása az 1944. október 23án újjáalakított Zsidó Tanácsra hárult. A tanács 800 fő alkalmazására kapott engedélyt, akiknek Solymossy igazolása alapján szabad mozgása volt a gettón belül. Közülük kerültek ki a gettórendőrség tagjai, 600, majd 900 fő, a konyhai személyzet, az élelmiszerszállítók és a Síp u. 12. alatti tanácsi székházban lévő hivatali apparátus dolgozói. Solymossy mindössze 10 élelmiszerszállítói kilépési engedélyt adott ki. A gettón kívüli kórházakba eseti kilépővel volt szabad közlekedni. 1944. december 30-án Szálai Pál egyéb intézkedések mellett 100 fő részére adatott ki szabad közlekedést biztosító igazolványokat. A gettó kapuinak őrzését a Hársfa utcai VII. kerületi rendőrkapitányság emberei végezték, mivel a gettó területén lévő Nyár utcai őrsöt megszüntették. A gettókapuk őrsége számbeli arányainál fogva sem szállhatott szembe a garázdálkodó nyilas pártszolgálatosokkal, csellengő SS-ekkel és katonákkal, akik akadálytalanul jártak be a gettó területére. A harci cselekmények miatt megrongálódott palákokon keresztül is bejutottak kisebb csoportok a gettóba. Szabad mozgásuk volt a különféle német alakulatoknak, akik munkavégzésre szedtek össze embereket. A körzetekre beosztott területen működő gettó rendőrség első világháborús katonaviselt férfiakból állt, de fegyvertelen lévén tétlenül kényszerült szemlélni a garázdálkodókat. A VII. kerületi rendőrkapitányságról, amennyiben a telefon működött, a segélykérő hívásokra rendőijárőröket küldtek ki, esetenként maga a kerületi vezető, Molnár János rendőrfelügyelő, aki novemberben a gettóba költöztetést irányította, szállt ki embereivel és fékezte meg a nyilasokat. A segítség többnyire későn, vagy elégtelen erővel érkezett s a két főből álló rendőrjárőr, esetleg igazoltatás után, sietve távozott. A gettólakók élete, a betegségek, éhezés, a kilátástalanság közepette felszaporodó öngyilkosságok mellett, állandóan veszélyben forgott. Áldozatai voltak a bombázásoknak, tüzérségi és aknatűznek, repülőtámadásoknak. Az ostromharcok arányosan legalább annyi áldozatot szedtek a gettóba zártak köréből, mint a főváros pincékbe kényszerült milliós lakossága soraiból. A nyilasok nyíltan fenyegetőztek azzal, hogy kivonulásuk előtt elpusztítják a gettót. Dr. Strache Gábor nyilas ügyvéd, lakásügyi kormánybiztos, akinek hivatala a gettó területéről kiköltöző mintegy 11 000 nemzsidó lakost helyezett el más lakásokba, nem csinált titkot a másodvonalbeli nyilas vezetők gettóval kapcsolatos szándékairól, amikor különböző fórumokon hangoztatta: „Legyenek nyugodtak, egyetlen zsidó sem marad életben, mielőtt kimegyünk. A gettót elintézzük!" 94