Szekeres József: A pesti gettók 1945 januári megmentése - Várostörténeti tanulmányok 5. (Budapest, 1997)

A két pesti gettó megmentésének tényezőiről

A két pesti gettó megmentésének tényezőiről Kétségtelen tényként szögezhető le, hogy a két budapesti gettóba zárt, a deportálások és a nyilasok vérengzései után még életben maradt fővárosi zsidó lakosság megmentése különböző indíttatású csoportok és személyek közös tevékenységének eredménye volt, bár az is kétségtelen, hogy a gettó életének bizonyos sorsfordulóinál egyes emberek különösen fontos szerephez jutottak mentési tevékenységükkel. Az 1945. január 15-én az esti órákban megkezdeni tervezett nyilas német gyilkolási akció meghiúsításában az események kiszámíthatatlan sodrásának következtében a mintegy 120 ezer ember életének megvédésében kulcsszerephezjutott, a mentési akció veszélyeit tudatosan vállaló három budapesti fiatalember és egy, az itteni német politikai tábornokoktól elkülönülő, 50 éves drezdai német páncélos tábornok. Bátor tetteikkel, emberiességről tanúskodó magatartásukkal soha el nem évülhető érdemeket szereztek. A magyar holocaust egészének hiteles történetét mindmáig egyetlen tudományos alapossággal feltáró monográíia erdélyi születésű szerzője, az amerikai Braham professzor szerint: Szálai „Számos értékes szolgálatot tett a zsidóknak, ideértve alighanem a gettó megmentését."

216 Braham Szálai népbírósági vallomását idézve adja elő a gettó megmentésének történetét, megemlítve Szabó Károly és Perjési Ferenc neveit, mint Szálai segítőtársait, de csupán a lábjegyzetben vállalkozik arra, hogy értékelje tetteiket. Szálai vallomásából ismertté válik Schmidhuber tábornok neve és a gettó lemészárlására irányuló akciót leállító parancsa, de a szerző adós marad az olvasó előtt e magatartása magyarázatával. Nem próbálja a történések mélyére nyúlva valamilyen indoklását nyújtani annak a rendhagyó eseménysorozatnak, melynek során a rendőrséghez kiküldött nyilaskeresztes politikai megbízott egy német tábornokhoz fordul a gettóban lévő 70 ezer főnyi zsidóság megmentése céljából és ez a nem veszélytelen közbenjárás eredményesnek bizonyul. Az eddig leírtakból az olvasó számára nem tűnhet érthetetlennek Szálai és segítőtársai szerepe, de Schmidhuber és a főváros értelmetlen védelmét vezető német, főként SS katonatisztek szokatlan magatartása magyarázatra szorul. Az nyilvánvaló, hogy Schmidhuber, aki nem SS, hanem Wehrmacht páncélos tábornok volt s mint ilyen parancsnoklása alá tartozott az SA — nem SS — Feldhernnhalle hadosztálynak a Royal szállónál gyülekező alakulata, mely végül a Keleti pályaudvar 125