Sipos András: Várospolitika és városigazgatás Budapesten 1890-1914 - Várostörténeti tanulmányok 3. (Budapest, 1996)

II. Intézményrendszer és döntési mechanizmus - 4. Bárczy polgármesterré választása és az egyesített községi párt megalakulása

méjével — úgy minősítette azt, hogy a jelen politikai helyzetben „nem a nemzeti színű lobogó alatt behozott áru, hanem csempész áru, a mely fekete sárga vagy vörös lobogó alatt érkezik." Végül Heteés és Heltai — utóbbi annak leszögezése mellett, hogy a kommunális választásoknál az általános választójog elvét továbbra is csak kuriális szisztémában tudja elfogadni — indítványukat visszavonták Vázsonyié javára, amelyet a közgyűlés túlnyomó többséggel fogadott el."

4 Az év vége felé ugyanakkor, elsősorban éppen az általános választójoghoz következetesen ragaszkodó álláspontja miatt, Vázsonyi egyre inkább a belső ellenzék pozíciójába szorult a koalíción belül. A pártszövetség első számú fővárosi rezidensének nem ő, hanem Polónyi Géza számított. 1906 első hónapjaiban végletesen kiéleződött a kormány és a főváros közötti ellentét az önként befizetett adók kérdésében. Miután a lavírozás lehetősége megszűnni látszott, Márkus és Halmos is távozott posztjáról, a kormány pedig, az országgyűlés február 19-i feloszlatásával úgyszólván egyidejűleg, királyi biztost rendelt a főváros élére Rudnay Béla rendőrfőkapitány személyében. Az összeütközés során, kiváltképp a királyi biztossal szemben követendő taktika kérdésének éles fel vetődésével, a városházán gyakorlatilag bekövetkezett az ellenzéki koalíció nyílt felbomlása. Polónyiék és a Szabadpolgári Párt az ellenállásnak az intranzigens ellenzéki vármegyékben tapasztalható — inkább csak látványos, mintsem bármi érdemleges eredményt hozó — jelenségeit szerették volna viszontlátni a fővárosban. Követelték az önkormányzati testületek működésének felfüggesztését, sőt, a feloszlatás ki provokál ásától sem riadtak volna vissza. Vázsonyi az autonómia megőrzését helyezte előtérbe, és ebből, óhatatlanul is, a régi hatvanhetes beállítottságú közgyűlési többséggel való együttműködés következett, amely ugyanezen törekvés jegyében manőverezett egyre kétségbeesettebben. A törzsfőnökök egyre inkább a koalíció 67-es szárnya, főképp az Alkotmánypárt felé igyekeztek tájékozódni, különösen miután a Fejérváry-féle Haladó Párt kísérletének eredménytelensége nyilvánvalóvá vált. A válságot lezáró, a koalíció és az uralkodó közötti áprilisi paktumot követő parlamenti választásokon a régi kormánypárti klubok által támogatott jelöltek, ahol egyáltalán el tudtak indulni, a Lipótváros kivételével mindenütt vereséget szenvedtek. Ezzel több évtizedes hagyomány tört meg, hiszen a budapesti kerületek 114 FK. 1905. december 8.; Szűcs, 1977. 63. 66