Sipos András: Várospolitika és városigazgatás Budapesten 1890-1914 - Várostörténeti tanulmányok 3. (Budapest, 1996)

II. Intézményrendszer és döntési mechanizmus - 2. Képviselet és bürokrácia

ján olyan program, amely mozgósításukra alkalmas lett volna. Magának a közgyűlésnek az összetétele pedig eleve nyomasztó túlsúlyt biztosított a nagypolgárság számára. A 400 tagú testület tagjainak felét az 1200 legnagyobb adófizető közül választották a szavazópolgárok. Másik felét az összes választójogosult soraiból kerületenként, a kerület lélekszámával elvileg nagyjából arányosan megállapított létszámban választották (a IX-X. kerület egy választókerületet képezett). Virilisták természetesen ez utóbbi módon is bekerülhettek. A mandátumok 6 évre szóltak, három évenként mind a virilista, mind a szabadon választható bizottsági tagok felét újjáválasztották. Szavazáskor a polgárnak az 1200 virilista közül kiválasztott száz személy, valamint az adott kerületre jutó számban általa szabadon választottak névsorát kellett leadnia. Ez a szavazási rend azt kívánta meg, hogy a választást szervező csoportok által előre elkészített listák kerüljenek szavazók kezébe. Ez önmagában persze még nem zárta ki a tényleges versengést. A szélesebb szavazói bázis össz-fővárosi szintű mozgósítására alkalmas program hiánya azonban a kilencvenes évek elejére lehetővé tette a kerületi „törzsfőnökök" köré tömörülő „klikkek" uralmának az adott mechanizmus keretei között szinte áttörhetetlen körülbástyázását. A kialakult szokás szerint az 1200 virilista közül egyszerre megválasztandó száz bizottsági tag jelöltlistáját a kerületek öt-öt delegáltjából álló negyvenötös választmány állapította meg. A gyakorlatban ez úgy történt, hogy a választmány a virilista helyeket is felosztotta a kerületek között, és jelölteket csak az adott kerület bizottsági tagjainak értekezletétől, azaz az adott kerületet már uraló csoporttól fogadott el. Akik a virilisták közül ténylegesen pályáztak bizottsági tagságra, azok a 45-ös választmány listájára igyekeztek bekerülni. Valamiféle ellenlistának tehát még az összeállítása is szinte reménytelen volt, illetve arra csak egy — nem létező — össz-fővárosi szinten megszervezett erős ellenzéknek lett volna esélye. Ilyen körülmények között még a községi választói névjegyzékre egyáltalán jelentkezők tetemes része is a jelöltek mögött álló kerületi csoportok, kaszinók által megszervezettek közül került ki. A fellépő ellenzéki csoportosulások csak a nem virilis bizottsági tagok választásánál próbálkozhattak kerületenkénti listák indításával. A törzsfőnökök és segédcsapataik— akik embereik megfelelő szavazatát, egységes hivatalos szavazólap nem lévén, a feltűnően megjelölt szavazólapok hátlapjára pillantva is ellenőrizni tudták — a korrumpálás és befolyásolás minden eszközével rendelkeztek. Az egyik legjellegzetesebb figurát, Ehrlich G. Gusztávot, a VII. kerület törzsfőnökét mutatja be Eötvös Károly: „0 a lelkek ura e borzasztó választókerületben. Nála nélkül ez a kerület se el nem alszik, se föl nem ébred... Ő 30