Sipos András: Várospolitika és városigazgatás Budapesten 1890-1914 - Várostörténeti tanulmányok 3. (Budapest, 1996)

IV. Környezetalakítás és szolgáltatások - 4. Szociálpolitika és kultúra

ügyet évekre elodázta. A munkanélküliség elleni biztosítás ötletével viszont elő­ször emelkedett a várospolitikában hivatalos szintre egy biztosítási elven működő, a jótékonykodás kereteit meghaladó modern szociális ellátórendszer gondolata. Időközben a századforduló dekonjunktúrájának munkanélküliségi hulláma nagy próbatételnek tette ki a szegénygondozás hagyományos szervezetét. Immár nehezen lehetett fenntartani azt a felfogást, hogy aki dolgozni akar és tud, az nem szorul a „köz" segítségére, de ez sem vezetett intézményes újításokhoz. A munka­nélküliek segélyezése a könyöradományok osztogatásának jellegével bíró szegény­segélyezés formái között történt. Közmunkák elrendelésén, a rögtöni segélyek és a népkonyhai étkeztetés bizonyos mennyiségi növelésén kívül a legjelentősebb lépés az volt, hogy a közgyűlés a „köznyomor enyhítésére" 1902 decemberében 200 ezer koronát szavazott meg a szűkölködők közötti egyszeri felosztásra. 461 1905 júniusában a közgyűlés jóváhagyta az 1875. évit felváltó új szegényügyi szabályrendeletet. Az új statútum bizonyos elmozdulást jelez attól a korábbi szemlélettől, amelynek értelmében a városigazgatásnak általában csak a munka­képtelenek elemi szintű létfenntartásának biztosítása terén van bizonyos felelős­sége. Kimondja, hogy a főváros közsegélyben részesíti „az önhibájukon kívül nyo­morban sínlődő és a segélyezésre érdemes szegényeket", továbbá, hogy a „közse­gély és a társadalom által adott gyámolítás nemcsak a létfenntartáshoz, hanem a gyermekek tanításához és rendes felneveléséhez, valamint a szegényebb néposz­tály tisztességes szellemi szórakozásához szükséges eszközök nyújtására is kiter­jed." A támogatás formáit a korábbinál differenciáltabban állapította meg, ugyan­akkor a pénzbeli segélyezés körét igyekezett a lehető legszűkebbre vonni. Mun­kaképes, de elhelyezkedni nem tudó személyek számára legfeljebb alkalmi segé­lyezést tett lehetővé, a hangsúlyt azonban a mihamarabbi munkába állást elősegí­teni hivatott természetbeni juttatásokra és ezzel összefüggésben az „individuális kezelésre" helyezte. Lehetővé tette a nem budapesti illetőségűek segélyezését is, azzal a kitétellel, hogy az illetékességi község tartozik a költségeket a fővárosnak megtéríteni. Mindezen újítások nem jelentették sem az alanyi jogosultság elvének 460 FK. 1904. január 15. 89-94.; a millenniumi alapítvány felhasználása körüli vitára, valamint a munkanélküli-biztosítással kapcsolatos első elképzelésekre ld. még Melinz-Zimmermann, 1991. 65-75. 461 Melinz - Zimmermann, 1991. 56-60. 462 BFL Közgy. jkv. 944/1905. 243

Next

/
Oldalképek
Tartalom