Szőcs Sebestyén: A városi kérdés az 1832-36. évi országgyűlésen - Várostörténeti tanulmányok 2. (Budapest, 1996)

Bevezetés

Bibó megállapításai egybehangzanak Kölcseynek a polgárság szerepéről és feladatairól vallott felfogásával. Ellene lehetne vetni ugyan ennek a megállapításnak, hogy Szatmár követe túlidealizálta a polgárság szerepét és jelentőségét, és inkább vágyainak, mint a realitásoknak adott hangot. Hiszen a polgárság mint rend a feudalizmus terméke, s számára a kilépés ebből a szisztémából csak hátrányokkal járhat, így a reakció erőinek a támogatása, a haladás mindenáron való akadályozása az érdeke. Természetesen ennek a felfogásnak is megvan a létjogosultsága. A polgárság számszerűen nagyobb részének ez volt az egyre szaporodó válságjelenségekre adott válasza. Azt azonban semmiképp sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a vizsgált időszakban a polgárság hagyományos rétegei mellett más rétegek is kezdtek mind nagyobb szerepet követelni a maguk számára. Itt elsősorban az „új típusú" a rendi keretekbe nem, vagy csak nagyon nehezen beilleszkedő és beilleszthető elemekre gondolunk, amelyek a politikai küzdelmekből formálisan csak a reformkor késői szakaszában veszik ki részüket. Vagyoni, és ebből adódóan társadalmi helyzetük következtében a városokon belüli politikai viszonyokra azonban már a reformkor kezdetétől hatást gyakoroltak, annak ellenére, hogy többségük a városokon belüli politizálásra feljogosító polgárjogot sem szerzi meg. Mondjuk ki, főként a bevándorló zsidóságról van szó. E tényezők, s egyáltalán a polgárság történeti szerepe általában lekicsinylő hangsúllyal kap hangot a történeti munkákban. Losonci Ágnes a dualizmuskori társadalomszerkezetet elemezve teszi fel a kissé patetikus, de helyénvalónak látszó kérdést: „Miért nincs polgár, amikor van?" Aztán kifejti, hogy a polgárságról a legtöbbet a korabeli viccekből és anekdotákból tudhat meg az utókor. Ezekben a polgár leginkább, mint jöttment parvenü és nevetséges figura szerepel (Losonci Ágnes: Azt életmód az időben, a tárgyakban és az értékekben. Bp. 1977.130., 132.). Lekezelő a polgársággal szemben a két háború közötti dzsentroid szemléletű történetírás is, és — bár eltérő ideológiai feltételek mellett — átveszik ezt a képet az 1945 után keletkezett történeti munkák is. Ami nem csoda, hiszen a Révai által kidolgozott és fej vesztés terhe mellett kötelező modellben az idegen eredetű, s a nemzeti szabadságküzdelmekben valóban kevésbé jeleskedő városi polgárság csupán mint a reakció sötét és torz segédcsapata jelenhetett meg. A kérdés részletes taglalása nélkül ezen a helyen csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy ebből a szemléletből önmagában is logikusan következett egyfajta polgárságszemlélet, és 7