Urbs - Magyar Várostörténeti Évkönyv 12. (Budapest, 2017)
Bányavárosok - Gyöngyössy Márton: Pfeffersach Miklós nagyszebeni kamaraispánsága
66 Bányavárosok Erdélyben már a 14. században nagy mennyiségben bányásztak nemesfémeket. A helyi pénzverdék tehát kizárólag helyi nyersanyagból működhettek, behozatalra nyilvánvalóan nem volt szükség. Ez minden bizonnyal nagyon költséghatékony működtetést tett lehetővé. Első adatunk az erdélyi bányászat és pénzverés jövedelmezősége vonatkozásában a Luxemburgi Zsigmond és a Német Lovagrend között létrejött megállapodás kapcsán készült költségvetési tervezet. A határvédő feladatokat vállaló lovagrend az éves védelmi költségeket több mint 314 000 forintra becsülte. Ennek fedezetéül kapták meg többek között a nagyszebeni és a brassói pénzverés jövedelmeit, amelyeknek bevétele a tervezet szerint 150 000 forint. Emellett további 1500 márka ezüst is járt nekik, amely 60 000 forintot tett ki. Számunkra az egyéb bevételi források most nem érdekesek, ezt a két tételt viszont mindenképpen érdemes közelebbről megvizsgálni. A két pénzverde jövedelme bizonyosan nem érhette el a megadott összeget, jó, ha annak legfeljebb tizedével számolhatott a verdék üzemeltetője. A tárgyalások során Zsigmond képviselői vagy tudatosan tévesztették meg a Lovagrendet, vagy félreértés történt. A kibocsátás mennyisége - különös tekintettel az aprópénzverésre - talán értékében elérhette a 150 000 forintot, de ez is nagyon bizonytalannak tűnik.* 2 Tegyük hozzá, alig két évtizeddel később, az augusztus 23.): UzGdDiS 5. 175-176. p. (Nr. 2550.), Huszár 1975-1976. 46. p. Erdély földje legendásan gazdag volt nemesfémekben. A 16. században Oláh Miklós Hungária című művében ír arról, hogy Magyarországon háromfajta arany van: a termésarany („kövek között találják szilárd rögös formában, ezt a természet megtisztította a salaktól és tiszta”), a bányászott arany („mesterségesen vonják ki az aranyat, ezüstöt és rezet együtt tartalmazó ércből”) és a mosott arany („folyócskák homokos medréből tisztítják ki”). Oláh Miklós szerint Erdély földjén az első és az utolsó fajta fordul elő, és beszámol arról, hogy neki magának is volt egy tyúktojás nagyságú, több mint száz dukát súlyú darab a birtokában. Azt is megemlíti, hogy Gerendi Miklós erdélyi püspök levelében írt arról, hogy neki meg háromszázötven dukát súlyú aranyrög került a birtokába, sőt egy jobbágy Abrudbánya környékén egy cipó nagyságút talált, amelynek súlya több volt ezerhatszáz dukáténál. Minderről: Oláh 2000. 49-50. p. 2 MÁlyusz 1984. 117. p. „zum ersten die müncze zur Hermanstat und zur Cron macht ein jare nach ubersiahen fl. 150.000 pt Huszár 1941. 30. p. Zsigmond idejéből brassói veretű pénzeket nem ismerünk, bár Pohl Artúr feltételezte, hogy II. Dán havasalföldi vajda (1420-1431) jogot kaphatott Brassóban pénzverésre: Pohl 1967-1968. 55. p., Pohl 1970. 27. p. Ana-Maria Velter egyes „C” verdejegyű quartingokat egyenesen brassói veretűeknek tartott: Velter 1980. 95-96. p. Pohl Artúr viszont ezeket az 1430 után, nyilvánvalóan hosszabb idő, több év alatt kibocsátott változatokat (Mzz. 124-19-26) a kassai verde termékeként azonosította. A hivatkozott írott források alapján ráadásul, nem a havasalföldi vajda brassói pénzveréséről, hanem sokkal inkább Erdélybe beszivárgó pénzeiről lehet szó. Dán havasalföldi vajda 1424-es oklevelében ugyanis azt közölte a brassóiakkal, hogy Zsigmond királytól engedélyt kapott kis dénárok veretésére, amelyeket Brassóban és Magyarországon is el kell fogadni (Targovi§te, 1424. november 10.): Huszár 1975— 1976. 40. p. Majd Zsigmond fél év múlva felszólította Dán vajdát, hogy ducat nevű pénzét
