Urbs - Magyar Várostörténeti Évkönyv 12. (Budapest, 2017)
Recenziók
398 Recenziók A kötet legértékesebb részei az 1944. év részletes történetét, a helyi zsidóság kiirtását beszélik el hitelesen. Hegyi Lajos polgármester emberségesebb szándékai élesen szembekerülnek a gettósítás gyakorlati levezénylésével megbízott Orbán László csendőr ezredes és Büky Jenő városi rendőrkapitány kíméletlen tevékenységével, akik ellenezték a kivételezéseket, és drasztikusan szűkítették a zsidó származású kanizsaiak mozgásterét. Kiderül a könyvből, hogy egyes helyi keresztény orvosok felléptek a „zsidó kollégák” mentesítése ellen - ez is fontos eleme a múlttal való szembenézésnek. A műben ehelyütt tehát másodszor jelenik meg a professzionális versenyből adódó konfliktus keresztények és zsidók közt, csakhogy az orvosok esetében sokkal fájdalmasabb felhanggal, mint a 19 századbeli iparosok közti egészséges versenyhelyzet említésénél. A szerző nem mulasztja el jelezni azt sem, hogy 1944-ben a helyi nem zsidók csoportjai a zsidó kényszerlakhelyekhez hordott élelmiszercsomagokkal segítették a get- tósítást elszenvedő egykori szomszédokat. Viszont a lábjegyzetek itt igen hiányosak, ezért az olvasó nincs mindig tisztában azzal, milyen forrásokon alapszik az elbeszélés. Az összegyűjtött szerencsétlenek sanyarú életkörülményeit például bevallottan visz- szaemlékezések alapján rekonstruálja a könyv, de nem mindig tünteti fel a memoárok adatait, ami pedig minden történeti munkában elengedhetetlen. Tárgyi tévedésnek tűnhet, mikor a szerző a zsidó származásúak vagyonmentésében potenciálisan segítséget nyújtó keresztényeknek „a zsidók sorsára jutást” mint büntetést vetíti előre (94. p). Valójában nem kellett halálos retorziókkal számolniuk a segítőknek. Utolsó kritikai észrevételként pedig az emberi fejekbe látás veszélyeire kell felhívnunk a figyelmet, hisz igen nehéz pontosan rekonstruálni, mit hittek a deportálást elszenvedők lehetséges úti céljukat illetően, s miről tudott a magyar hatóság, vagy épp a magyar őrség tagjai (94— 95. p). A szerző többször hivatkozik a magyar hatóságok ismerethiányára, vagyis arra, hogy előzetesen nem tudtak a zsidó származásúak Nagykanizsáról való elszállításáról, így nem is egyeztek bele abba, és ezzel egyértelműen a náci németeket teszi inkább felelőssé. Holott a magyar hatóságok felelőssége polgáraik, szomszédaik kiszolgáltatásáért akkor sem csökken, ha a polgármester elintézte, hogy jelentős mennyiségű élelmiszert juttassanak a marhavagonokba, ami egyébként önmagában is azt sugallja, hogy sejthettek valamit a deportáltakra váró megpróbáltatások mértékéről. Sajnos a zsidó származású nagykanizsaiak szenvedése nem ért véget a deportálásból, munkaszolgálatból történő felszabadulással. Ahogy ezt a recenzált könyv kiválóan megfogalmazza, a túlélőknek városukba visszatérve gyakran otthonaiktól, munkájuktól, vagyonuktól megfosztva kellett boldogulniuk, a háború utáni hatóságok pedig nem segítették elő elvesztett anyagi javaik visszaszerzését. A kötetet lezáró dokumentum-gyűjteményhez érdemes lett volna talán hozzáadni néhányat az Országos Zsidó Segítő Bizottság nagy- kanizsai kirendeltségén készült jegyzőkönyvekből, például azt, amelyikben Reményi Jenőné mesélte el 1947. április 8-án az Arnstein család elpusztítását.2 2 A jegyzőkönyv megtalálható: Magyar Zsidó Múzeum Levéltára „Veszteséglista” D 4/1, első doboz, „Auschwitz” feliratú mappában.
