Urbs - Magyar Várostörténeti Évkönyv 12. (Budapest, 2017)
Recenziók
Hatalom, adójog. Gazdaságtörténeti tanulmányok a magyar középkorról 375 lóan informális módon hathatott a magdeburgi jog, mint a magyarországi városokra: az ítélőszéken működő esküdteken keresztül. Ezeket az esküdteket vizsgálja Skorka Renáta írása, amely arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható az a hatalmas tekintély, amelyet a budai esküdtek és a budai jog a 15. század közepére kivívott magának a civitasok között. Budát az ülnökökkel bővített tárnoki ítélőszék 14. század végi elindulása ösztönözte jogainak korpusszá szerkesztésére, hogy az a tárnoki szék elé vitt ügyek kapcsán könnyen használható legyen. Ez előnybe hozta Budát, hiszen a tárnoki szék legtöbbször Budán ülésezett. A 15. század második évtizedében az altárnokmesterséget viselő személyekről sorra mutatható ki, hogy korábban, vagy éppen hivatalukkal egy időben budai adófizető polgárok vagy esküdtek voltak. Az 1440-es években pedig már körvonalazódik az a „hét szabad város”, amely 1456-tól deklaráltan kisajátította a tárnoki ítélőszéket. Az, hogy ezt a hét várost milyen tényezők jelölték ki, még további kutatást fog igényelni. Kádas István tanulmánya azt a szövevényes kapcsolati hálót elemzi, amely Eperjes és Bártfa városok polgárait Sáros megye kisnemességével összekötötte. A számos hétköznapi életből kiragadott jelenet: kölcsönügyletek, hitelezés, házasság, városba költözés, nemesítés stb. bemutatása révén egy olyan Sáros megye képe tárul elénk, amelynek Bártfa és Eperjes polgársága mind gazdasági, mind társadalmi és politikai értelemben szerves és kiszakíthatatlan része volt. Ez a szövevényes kapcsolatrendszer mindenképpen kölcsönös haszonnal járt, hiszen a megyei kisnemességnek folyamatosan szüksége volt készpénzre. Emellett bár a megyei ítélőszéknek nem volt joghatósága fölöttük, azonban adatokkal igazolható, hogy korábbi szolgabírókat bíztak meg a város érdekeinek a megyei törvényszékek előtti képviseletével, így a vezető polgárok minden szempontból szerves részét képezték a megyei birtokos társadalomnak. A továbbiakban érdemes lenne a régió legjelentősebb városa, Kassa helyzetét is megvizsgálni. Mindenképpen érdekes kérdés, hogy vajon Kassán is kimutatható-e a kisnemesség fokozott integrációja, illetve hogy az Eperjes és Bártfa kapcsán felvázolt kapcsolatok kitapint- hatók-e a középbirtokos nemesség kapcsán is. Uhrin Dorottya tanulmánya Szent Katalin és Borbála kultuszát rekonstruálja a magyarországi bányavárosok egy csoportjában. A két szent kiemelt tisztelete a 14. században terjedt el Magyarországon, a bányászok védőszentjeivé azért válhattak, mert kiemelt közbenjáró szerepet tulajdonítottak nekik a középkorban. A szerző meggyőzően bizonyítja, hogy Körmöcbányának Szent Katalin volt a védőszentje, ugyanakkor a továbbiakban érdemes lenne a vizsgálatot kiterjeszteni az összes magyarországi bányavárosra, valamint egyéb városokra is, ugyanis amíg nem rendelkezünk általános képpel Szent Katalin és Szent Borbála magyarországi kultuszának elterjedtségéről, addig csak óvatosan lehet nyilatkozni arról, hogy a két szent kiemelt tisztelete mennyiben lehetett a bányavárosok jellegzetes attribútuma. A kötetben található utolsó négy tanulmány a kézművesség és a kereskedelem helyszíneire kalauzolja az olvasót. Lővei Pál egy 15. századi szobrászmühely közel száz éves történetét dolgozza föl. A „sárkánylovagok” kőfaragójának legismertebb emléke Stiborici (II.) Stibor vörösmárvány budai síremléke, és bár a „Stibor-síremlékek mestere” ismert, sokszor az országhatárokon is átnyúló oeuvre-ének összeállítása már 1987-ben megtörtént, a kutatás korábban azon a véleményen volt, hogy a műhely az
