Urbs - Magyar Várostörténeti Évkönyv 12. (Budapest, 2017)
Bányavárosok - Glück László: Só és társadalom: az öt máramarosi város esete
134 Bányavárosok az 1614-es urbáriumban pedig már nemes.17 Az ugyancsak szigeti Által Tamás az 1599-1605 közötti sókamarai számadások szerint az egyik legnagyobb szárazföldi (azaz szekeres) sókereskedő volt. Az 1600-as urbárium szerint 12 ökröt tartott. A fuvarozáson túl bekapcsolódott a széles körű helyi árutermelő sertéstenyésztésbe is 17 állatot számláló sertéskondájával. 1612-ben, miután részt vett a barcasági csatában, nemeslevelet szerzett Báthory Gábor erdélyi fejedelemtől, amelyben egyúttal teleknemesítést is kapott arra a telkére, ahol már 1600-ban is lakott.18 A 16. század végétől induló társadalmi felemelkedés vizsgálata azonban negatív bizonyítékot is hoz a sóval kapcsolatos megélhetési módok jövedelmezőségét illetően. A hajósok és sókereskedők között ugyanis nem találunk birtokos nemességig emelkedőt, míg például a bőripart és az árutermelő állattenyésztést kombináló egzisztenciák között igen.19 A sóbányászat és az öt város lakosainak jogi helyzete közötti összefüggést vizsgálva egyrészt azt kell számba vennünk, hogy a helyi közrendű és úrbéres nép egészében milyen kedvezményeket kapott, illetve milyen terheket viselt a sóval összefüggésben, másrészt pedig azt, hogy milyen speciális személyi státusok alakultak ki ezen a társadalmi csoporton belül. Ami az első kérdést illeti, az öt város lakosságának egészét illető előjogok megadásának indokaként a sóügy körüli érdemek egyszer sem tűnnek fel az oklevelekben. Olyan előjogokat viszont többször is kapott az öt város, amelyek tárgyilag érintették a közösség tagjai által folytatott sógazdálkodást, vagyis a kereskedelmet. így 1459-ben Hunyadi Mátyás - V. László rendelkezésére hivatkozva biztosította az öt város lakosainak az ún. felsóhoz való jogát. (Ez azt jelenti, hogy amikor az aknán sót vásároltak, egy kocsi só után 1 köblöt ingyen kaptak meg, további 1 köblöt pedig 4 dénárért vásárolhattak.)20 1621-ben Bethlen István mint földesúr ugyanezt a jogot erősítette meg - a huszti uradalom egész népére - némi módosítással. Ezen túl elrendelte, hogy a sótisztek a sóvásárlókat ne merészeljék az aknánál várakoztatni, a gyors kiszolgálásért ne merjenek ajándékot kérni, a kovácssó kiadásában pedig a régi szokást tartsák.21 17 Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Nagykönyvtár (Debrecen), Kézirattár R 2579 303. sz.; Kárpátontúli Terület Állami Levéltára (Ungvár-Beregszász), Az öt máramarosi koronaváros levéltára (a továbbiakban: ÖK) op. 1. gy. 17.; MNL OL R 323 nr. 39. 18 MNL OL E 148 fasc. 1865. nr. 1. 1. sz. mell. (p. 7-12.). így városbeli lakóhelyét is azonosítani tudjuk: ez a Sziget legkorábbi, 1772-es, illetve 1776-os térképein ábrázolt 205. telek (a piactér déli oldalán), vö. Glück 2014. 19 Glück 2009b. 20 MNL OLE 21 534. köt. föl. 83 v. 21 ÖK op. 1. gy. 21. A kovácssó az a só, amelyet az egyes bányászok által kivágott mennyiségből vettek le és adtak az aknai kovácsnak a munkájáért cserébe.
