Urbs - Magyar Várostörténeti Évkönyv 10-11. (Budapest, 2017)
Városok és természeti erőforrások. Válogatás az V. Magyar Várostörténeti Konferencián (Budapest Főváros Levéltára, 2015. november 18-19.) elhangzott előadásokból - Géra Eleonóra: A budai mocsarak eltűnésének nyomában
Géra Eleonóra: A budai mocsarak eltűnésének nyomában 131 ni.3 Az is elképzelhető, hogy az oszmánok csak közvetve járultak hozzá a vizi világ terjeszkedéséhez: a középkorban alapított falvak lakossága elmenekült, a levezető árkokat nem gondozta senki, így a természet vette át az uralmat. Jelen tanulmányban azonban kizárólag az 1686-os visszafoglalás után ténylegesen mocsárnak nevezett természeti képződményeket vizsgálom meg közelebbről. A budai határban három térségre használták a török kiűzése után betelepülők a mocsár kifejezést, ezek legelterjedtebb megnevezése Großer-Morast, Kleiner-Morast, illetve Langer-Morast voltak. A téma kutatását jelentősen nehezíti, hogy a történeti irodalom eddig nem sok figyelmet fordított a budai határ természeti környezetének átalakulására. Nagy Lajos, akinek Buda 20. században készült legrészletesebb topográfiáját köszönhetjük, más kutatókhoz hasonlóan elsősorban a lakóterületek kiépülésére koncentrált, munkája a város határáról jóval vázlatosabb képet ad, s a mezőgazdaság szempontjából fontos szántók, szőlők kérdésével foglalkozik kicsit bővebben. A nagyszabású Budapest története sorozatban megjelent, az egyes városrészek tekintetében példás alapossággal megírt III. kötet (1686-1848) topográfiáról szóló fejezeteiben a határban bekövetkezett változásoknak szentelt szűkös néhány oldalból kizárólag annyit tudhat meg az olvasó, hogy Buda déli határában a 17. század végén létezett egy mocsár is, amely a mai Dobogótól (Galgenberg) nyugatra, a 18. század elején szőlővel beültetett Péter-hegytől (Petersberg) pedig északra helyezkedett el.4 A Nagy Lajos által körülírt, de név nélkül megadott térség egyértelműen az iratokban, majd a térképeken szereplő Nagy-mocsárral azonosítható. A forrásokban megjelenő másik két mocsárról a szerző nem tett említést, de a 19. század eleji határ bemutatása során sem tért ki a budai mocsarak eltűnésének folyamatára. Ebben a 19. századról szóló fejezetben Nagy Lajos említette ugyan a Döbrentei Gábor nevéhez kötődő „dűlőkeresztelő” által bevezetett változtatások felso3 A kutatók jelentős része úgy véli, hogy a kora újkorban mind a magyarok, mind a törökök alkalmazták védelmi vonalként a mély várárkoknál megbízhatóbb védelmet nyújtó mo- csarasítás technikáját. Halabuk József Albertfalvával és a Hosszú-mocsárral kapcsolatban állítja, hogy a területen folytatott régészeti feltárások szerint a láposodás alatti kultúrtalaj- ban mezőgazdasági művelésre utaló jeleket és éremleleteket találtak, amelyek alapján a terület csak a 16-17. század folyamán lett mocsár. Elképzelésének alátámasztására számos más példát tudunk hozni, az egyik legismertebb talán a középkorban még kiváló termőföldjeiről híres, a török elleni felszabadító háborúk végére azonban teljesen elláposodott, lakhatatlanná vált Temesköz vagy akár a tatai mocsarak esete, de hasonlóan ismert Kanizsa, Székesfehérvár vagy Szigetvár is. Halabuk 1997. 48. p, Kósa 1998. 60. p, Deák 2000. 131-135. p; Tóth 1998. 138-139. p. 4 A Galgenbergnek (magyar fordításban Akasztófa-hegy vagy Akasztódomb) a mai Sasadi- hegy délkeleti nyúlványát nevezték, ami a mai Budaörsi úttól délre - a Kelenföldi pályaudvaron túl - a mai Kőérberki út kiágazásának felel meg. A kiemelkedést a 18. században szőlőskertek borították. Nagy 1975. 47. p.
