Urbs - Magyar Várostörténeti Évkönyv 9. (Budapest, 2014)
Normakövetés és normaszegés - Válogatás a Norma, normakövetés és normaszegés a városi életben c. konferencia előadásaiból - Homoki-Nagy Mária: Az erkölcs, a jog és az igazság viszonya a dél-alföldi mezővárosok életében. Egy szentesi per tanulságai
Homoki-Nagy Mária: Az erkölcs, a jog és az igazság viszonya... 147 és az alperes között az anyós és vej rokoni kapcsolat mint sógorság is kialakult. Az sem lehetetlen, hogy az életben gyakran megmutatkozó anyós-vej viszály került a családi élet középpontjába, amelyet tovább nehezített, hogy az özvegyi jog alapján az alperes az anyósát volt köteles eltartani. Mindebből látszik, nem is lesz olyan könnyű megítélni azt a családi viszályt, amely első olvasásra egyszerű örökösödési perként indult. A mostohafiú, aki egyben tehát a veje is a felperesnek, válaszában cáfolta a felperes állításait, sőt ezzel szemben azt állította, hogy „minek utána azt törvényesen eladatta én kész pénzen váltottam magamhoz, s így lett az enyim, de még is lakást engedtem neki.. ,”16 Az alperesi válaszból vizsgáljuk meg először az özvegyi tartásra, illetve a lakáshasználatra vonatkozó részeket. Az özvegynek járó lakhatási jogot elsődlegesen az örökhagyó házában kellett biztosítani, kivéve, ha az örökhagyó másként rendelkezett.17 Ha bármilyen okból az örökhagyó házát eladták, és helyette újat vásároltak, akkor az új házban kellett a lakhatási jogot biztosítani. Ezért az alperes védekezése nem megfelelő, mondván „az enyim, de mégis lakást engedtem neki.” Ezt kellett tennie, mert apja végrendeleti intézkedését teljesítenie kellett, ugyanakkor a szokásjogi szabályok szerint is biztosítania kellett a lakhatási jogot az özvegyen maradt asszonynak. Ezzel összefüggésben említést kell tennünk egy másik szokásról is. A rendi kor szokása szerint, amelyet Werbőczy is rögzített, mindig a legkisebb fiú maradt az apai házban, mivel az erkölcsi normák értelmében az ő kötelessége volt idős szüleiről gondoskodni.18 A két norma, hogy a legkisebb fiú marad az apai házban, illetve az özvegyen maradt asszony lakhatási jogának érvényesítése, amelyet elsődlegesen a férjével közösen használt házban kellett biztosítani, különösen a jobbágyok esetében gyakran vezetett családi perpatvarhoz. Arra természetesen lehetőség volt, hogy az özvegyasszony lakáshasználati jogát korlátozzák és azt ténylegesen egy szoba használatára szorítsák, mint az adott esetben, azonban a békés együttélést ez nem mindig tette lehetővé. Ezt bizonyítja a felek által többször hivatkozott egyezség is, amelyet a város egyezségek könyvébe 1837. augusztus 22-én jegyeztettek be. „Mint, hogy minden hibáját el esmervén az mostoha anyám egyrészről más részről pedig feleségemnek édes anyja, hogy elenem 16 CSML Szentes V.l 15.a 46/1839 első alperesi válasz Nr. 2. 17 SZLEMENICS 1823. 459. p. „A lakásra nézve pedig a H.T.I.R.98dik Szakasza különösen azt rendeli: hogy az Özvegynek lakásul ugyanazon ház hagyassák, mellyben Férjével lakozott.”; CZÖVEK 1822. 211. p. „az özvegyasszonynak, azt a házat kell adni, a mellyben ő, a féijével egyjütt lakott volt.” 18 Hármaskönyv 1.40; FRANK 1845.1. 484. p. „Osztályban pedig az atyai ház mindennel a mi hozzá tartozik a legkissebb fiúnak marad.”
