Urbs - Magyar Várostörténeti Évkönyv 9. (Budapest, 2014)
Normakövetés és normaszegés - Válogatás a Norma, normakövetés és normaszegés a városi életben c. konferencia előadásaiból - Géra Eleonóra: Sorsüldözöttek a 18. század eleji Budán
Géra Eleonóra: Sorsüldözöttek a 18. század eleji Budán 107 Lukacovic aranyművesnél húzta meg magát, s gazdája szőlőjében dolgozott napszámosként szállásért és ellátásért. Kiszolgáltatott helyzetére tekintettel tizennégy év után alázatosan kérte a várostól a mintegy másfél évtized alatt ki nem fizetett bérének, 101 forintnak a megítélését. A határozat az aranyművessel szemben elég elnéző, „fizet, ha tud, hiszen az öreg horvátnak van hol aludnia és van mit ennie”. A napszámos tizennégy esztendő alatt megkeresett bére egyébként éppen megegyezett a városi alkamarás éves pénzbeli illetményével.3 Külön csoportot alkottak a Budára vezényelt közlegények és altisztek feleségei, akik nem tévesztendők össze a markotányosnékkal. Helyzetüket hátrányosan befolyásolta, hogy sokszor azt sem tudták, férjük életben van-e még egyáltalán. A magyar fővárosban rendszerint nem éltek rokonaik, így egyedül a helybéliek támogatását remélhették. A katonaság és a civil lakosság közötti konfliktusok ellenére a helyi magisztrátus és a polgárok bizonyos fokú tisztelettel bántak a katonaözvegyekkel és árváikkal. Szokványos eset, ami az egyik pestisben elhunyt császári puskaműves családjával történt. A pár 20 forintért bérelt szobát, a családfő halála után a feleség nem talált kellően jövedelmező munkát, s néhány hónap elteltével már éhezett. A szállásadónője megsajnálta, és 5 forintot kölcsönzött neki. A hitelező feltehetően már a pénz átadásának időpontjában sejtette, hogy a visszafizetés elég bizonytalan. Más példát is találni arra, hogy a bajba kerülteknek az őket megszánok kisebb összegű hitelt, élelmet vagy ruhát adtak. A közösségi összetartás ezen megnyilvánulását a keresztényi szereteten túlmenően az is motiválta, hogy bárki, bármikor kerülhetett hasonló helyzetbe. A munkaképtelen vagy korlátozott munkaképességű helyi szegények legfontosabb „munkája” és jövedelmi forrása a temetésekkel kapcsolatos, ahová egyszerű résztvevőnek vagy siratónak hívták őket. Közreműködésükért az elhunyt rokonai a végrendeletben meghatározott pénzösszeget, esetleg kenyeret és bort osztottak szét közöttük. Feltételezhetően esküvők és keresztelők alkalmával is számítottak segítő imádságaikra. Úgy tűnik, a város közvetlen, rendszeres gondoskodása csak a kórházban elhelyezett szegényekre terjedt ki, az utcán kóborlók segítéséről ugyanis a források ritkán beszélnek. Létezésükről a városi szervek lehetőleg hallgattak, így emléküket kizárólag a magánszemélyek kezdeményezésére készült dokumentumok, elsősorban a végrendeletek őrzik. A helybéli koldusok, utcai szegények csoportját azonban kifejezetten nehéz elkülöníteni a saját lakóhelyükön segélyezett, úgynevezett házi szegények csoportjától. A kóborlókat feltételezhetően az egyházak és a lakosság vette gondjaiba. A vagyonosabb végrendelkezők a városi kórház szegényeinek 3 BFL IV.1014.b. 5. d. Frano bérhátraléka (1715).
