„A nagy válságtól” „a rendszerváltásig” - Szöveggyűjtemény Budapest történetének tanulmányozásához 2. 1930-1990 (Budapest, 2000)

VI. fejezet A VILÁG FIGYELMÉNEK KÖZÉPPONTJÁBAN - Angyal István vallomása az 1956. október 23-i eseményekről

Még mindig ott álltunk a Parlament előtt, és vártunk. Jelszavakat kiabáltunk, és igyekeztünk lebeszélni azokat, akik a csillagot akarták mindenáron leszedni a Parlamentről — mivel ezt nem tartottuk lényegesnek. Különben is bennünk a csillag, mint a remény és „emberiség csillaga" élt. Nem a sztálinizmus találta ki, hanem a jobbra törekvő emberiség. Már kilenc óra lehetett, amikor autó — teherautó — állt meg a téren, s egy férfi — könnyű sebbel az arcán — „Ölnek bennünket a stúdiónál! Segítsetek!" kiáltásokkal közénk rohant, és elmesélte, hogy könnyfakasztó gránátokat dobtak közéjük, sortüzekkel sebesítették vagy ölték meg az embereket, apraját, nagyját nem kímélve. És hogy az ÁVO-sok lőttek, a polgári tüntetőknek egyetlen fegyvere sem volt. Nem hittem el ekkora gyalázatot, és meg akartam győződni róla. Elindultunk a stúdióhoz. Kb. 2-3 ezer diák, fiatal, munkás és kíváncsiskodók, akik hol jöttek egy-egy darabon, hol meg lemaradtak tőlünk. Az Andrássy út sarkán, a Bajcsy-Zsilinszky úti torkolatnál Csongovaival felszaladtunk a sarki ház első emeletére, és ledobtunk egy „Sztálin út" táblát. A kőtáblát, ami a ház falába volt beépítve, ugyanakkor lenn veszítővasakkal és vésővel többen, közös erővel fejtették és verték le. A Rákóczi út-Múzeum körút sarkán megtorpantunk, rohanva jöttek a Bródy S. u. felől, hogy lőnek az ÁVO-sok. Ettől tartózkodva, az emberek egy része elmaradt, de kb. kétszáz-háromszáz fő még jött velünk tovább. A Múzeum körútról befordultunk a Bródy S. utcába, ott füst volt, gázos volt a levegő, autók égtek az utcákon. Többek között egy-egy tűzoltóautó is. A tüzek fényénél láttuk, hogy a Bródy S. u. és Puskin utca sarkán egyenruhás, szuronyos alakok állnak, de tisztán nem lehetett látni — a villanyok itt sem égtek, a Múzeum-kert is sötét volt — hányan vannak, milyen egyenruhát viselnek, jót akarnak-e vagy rosszat. Összekaroltunk vagy tizen-tizenketten, Csongovai volt egyik oldalon, a másikon egy idősebb bácsi, és villamoskalauzok, sofőrök még javarészt, csupa velünk egyívású munkásember. Elkezdtük énekelni a Himnuszt, és elindultunk a Puskin utca felé. A többiek rendezetlen sorokban jöttek utánunk. Amikor 5-6 lépésre értünk a sarokhoz, egy tiszt: „szuronyt szegezz"-t vezényelt. Kinyitottuk az ingünket, és azt kiálltottuk: „Ide lőjetek!" Azután tovább énekelve mentünk tovább. A tiszt most „tüzet!" vezényelt, sortűz dördült, és a mellettem haladó bácsika összeesett. Mi azonban már összekeveredtünk a katonákkal, és tovább lőni sem tudtak, mert egymást találták volna el. Beszélni kezdtünk hozzájuk, hogy ne lőjenek közénk, mert mi éppen olyan emberek vagyunk mint ők, és lehet, hogy az édesanyjuk is köztünk van, tehát saját véreiket ölik meg. Hivatkoztunk a szolgálati szabályzatra, amikor ők a pa420