„Kelet Párizsától” a „bűnös városig” - Szöveggyűjtemény Budapest történetének tanulmányozásához 1. 1870-1930 (Budapest, 1999)

3. fejezet TÖRTÉNELMI KATAKLIZMÁK SODRÁBAN - Herczeg Ferenc emlékezései 1919-ről

Virradatig ott kellett a padokban ásítoznunk, mivel az a bizonyos elvtárs, aki további sorsunkkal rendelkezett, nem áldozta fel éjjeli pihenését. Végül megmondták, ki melyik cellába fog ülni. Engem ötödmagammal a hetes számúba kvártélyoztak, ahol tulajdonképpen két embernek volt helye. Mivel igen álmos voltam, rögtön ledőltem az egyik ágyra, és délig egyfolytában aludtam. Az ebéd: savanyúkáposzta, hozzá kék kenyér. Nem sajtóhiba: csakugyan kék volt. Hogy mitől, azt nem tudom. Estefelé bejött a porkoláb, és rámkiáltott: — Szedje össze a holmiját, aztán egy-kettő ki a folyosóra! — Ennek a derék embernek a beszédmódja teljesen alkalmazkodott már az őrizetére bízott útonállók stílusához. Kimentem a folyosóra, ahol már vagy húsz túsz várakozott. Hosszú ácsorgás, majd szuronyos elvtársak komplikált hadműveletei után fegyveres négyszög közé fogtak minket, és kivezettek az utcára, ahol villamoskocsik vártak reánk. Olyan vigyázva bántak velünk, mintha nem is megszeppent burzsujok, hanem núbiai párducok volnánk. A villamoskocsi a kőbányai gyűjtőfogházba szállított minket. Velünk párhuzamosan fekete luxus autó szaladt az úton, benne az a bizonyos elvtárs, aki a túszok szállítását vezényelte. És még valaki az autóban. Mert ha szép dolog negyven úriembert rettegésben tartani, az se utolsó dolog, a rettegett férfiú kebelbarátjának lenni! Némi rettegés neki is kijut! A kebelbarát amerikai magyar volt, otthon színházi ügynök és az Antibolsevista Liga buzgó tagja. Egypár hónappal Kun Béla szökése után visszajött magyar földre, akkor a margitszigeti felső vendéglőben láttam, vidám nőtársaság kíséretében. A gyűjtőfogházban magánzárkába csuktak. Aminek igen megörültem, mert alig ismerek súlyosabb büntetést, mint állandóan idegen emberek közt lenni. A túszokon kívül voltak a fogházban igazi rabok, hogy úgy mondjam: hivatásos fegyencek, és be kell vallanom, ezekben kellemesen csalódtam. Olyasmit vártam, hogy kaján kárörömmel fogadnak minket, de ennek épp ellenkezője következett be: a fegyencek sajnálták a túszokat, és lehetőleg a kezökre jártak. Nekem némi külön népszerűségem is volt, a fegyházi könyvtárban volt néhány a könyveim közül, és nem egy arc barátságos vigyorgásából megértettem, hogy nyájas olvasóval állok szemben. 286