„Kelet Párizsától” a „bűnös városig” - Szöveggyűjtemény Budapest történetének tanulmányozásához 1. 1870-1930 (Budapest, 1999)

3. fejezet TÖRTÉNELMI KATAKLIZMÁK SODRÁBAN - Herczeg Ferenc emlékezései 1919-ről

Virradatig ott kellett a padokban ásítoznunk, mivel az a bizonyos elvtárs, aki to­vábbi sorsunkkal rendelkezett, nem áldozta fel éjjeli pihenését. Végül megmond­ták, ki melyik cellába fog ülni. Engem ötödmagammal a hetes számúba kvárté­lyoztak, ahol tulajdonképpen két embernek volt helye. Mivel igen álmos voltam, rögtön ledőltem az egyik ágyra, és délig egyfolytában aludtam. Az ebéd: savanyúkáposzta, hozzá kék kenyér. Nem sajtóhiba: csakugyan kék volt. Hogy mitől, azt nem tudom. Estefelé bejött a porkoláb, és rámkiáltott: — Szedje össze a holmiját, aztán egy-kettő ki a folyosóra! — Ennek a derék embernek a beszédmódja teljesen alkalmazkodott már az őrizetére bízott útonállók stílusá­hoz. Kimentem a folyosóra, ahol már vagy húsz túsz várakozott. Hosszú ácsorgás, majd szuronyos elvtársak komplikált hadműveletei után fegyveres négyszög közé fogtak minket, és kivezettek az utcára, ahol villamoskocsik vártak reánk. Olyan vi­gyázva bántak velünk, mintha nem is megszeppent burzsujok, hanem núbiai pár­ducok volnánk. A villamoskocsi a kőbányai gyűjtőfogházba szállított minket. Velünk párhuza­mosan fekete luxus autó szaladt az úton, benne az a bizonyos elvtárs, aki a túszok szállítását vezényelte. És még valaki az autóban. Mert ha szép dolog negyven úri­embert rettegésben tartani, az se utolsó dolog, a rettegett férfiú kebelbarátjának lenni! Némi rettegés neki is kijut! A kebelbarát amerikai magyar volt, otthon szín­házi ügynök és az Antibolsevista Liga buzgó tagja. Egypár hónappal Kun Béla szö­kése után visszajött magyar földre, akkor a margitszigeti felső vendéglőben láttam, vidám nőtársaság kíséretében. A gyűjtőfogházban magánzárkába csuktak. Aminek igen megörültem, mert alig ismerek súlyosabb büntetést, mint állandóan idegen emberek közt lenni. A túszo­kon kívül voltak a fogházban igazi rabok, hogy úgy mondjam: hivatásos fegyen­cek, és be kell vallanom, ezekben kellemesen csalódtam. Olyasmit vártam, hogy kaján kárörömmel fogadnak minket, de ennek épp ellenkezője következett be: a fe­gyencek sajnálták a túszokat, és lehetőleg a kezökre jártak. Nekem némi külön népszerűségem is volt, a fegyházi könyvtárban volt néhány a könyveim közül, és nem egy arc barátságos vigyorgásából megértettem, hogy nyá­jas olvasóval állok szemben. 286

Next

/
Oldalképek
Tartalom