„Kelet Párizsától” a „bűnös városig” - Szöveggyűjtemény Budapest történetének tanulmányozásához 1. 1870-1930 (Budapest, 1999)

3. fejezet TÖRTÉNELMI KATAKLIZMÁK SODRÁBAN - Krúdy Gyula: Hogy tört ki a forradalom? (1918 október)

Gyalog indulnak el. Most már hiába várja a vacsora Hockot a józsefvárosi plébánián. (Majd csak éjfélfelé eszik egy kis tokányt az Astoria konyhájáról.) Purjeszt a szerkesztőségben hasztalan keresik munkatársai: október 30-ika van. Komor felhők lógnak a Rákóczi út felett. A gázlángok kimerült arcú, fáradt léptű járókelőket mutatnak. Egy halálra kínzott város, amelynek az idegei sem éreznek. Gyötrött, keserű emberek ecetesen mosolyognak, mikor a forradalomról hallanak. Ugyan ki csinálja meg itt a forradalmat? Legyintenek s tovább mennek. A pesti polgár cipője, amelyet furfanggal és hatósági jeggyel vett el a fogvicsorgató susztertől: egykedvűen tapossa a sarat. A bérházak ablakai mögött bágyadtan pislog a családi lámpás. Vajon érdemes még élni? — kérdezi a hunyorgó láng a lesoványodott családoktól. Egyik-másik bolt ablakában bolondos Mikulás figurák. Fehér szakállú bábuk, piros köntösben ördögök. Milyen furcsa, hogy az emberek nem felejtik el a napot, amikor ajándékot kell venni? Rongyos Öregasszony, lerongyolódott gyermekei társaságában és segédletével kínálja az esti lapot. A villamos kocsira felmászik az utas, mint egykor az Ararát hegyére tolongott az emberiség a vízözön elöl. Színházba mennek fehér szoknyás nők, egész délután fésülködtek, bizonyosan tiszta fehérneműt vettek, kezüket megmosták, ruhájukat beillatosították. Az élet megy itt, a régi élet: nyomorultan, kábán, koldusán: kifesti arcát estére, mint egy megöregedett színésznő, aki még remél... Hátha felhangzanak még egyszer az egykori flóták, hegedűk? Csenevész bolti-lány a Belváros felől szorgalmasan rakosgatja egymás mellé cipőit, nem süti le szemét a vérmes arcú kupec elgondolkozó tekintete előtt. Kipomádézott, vállalkozóan csinosított zenészek hangolják hangszereiket a kávéházak üvegablakai mögött. Bőrkabátos vidéki tétován bámul a Síp-utca felé eltűnő női-árny után. Minden járókelőnek más és más a gond a kalapja alatt. Unalom és szegénység fakó fotográfiái, élvezetvágy mekegő bakkecskéi, távoli reménységek bárányfelhői és aznapi sikerek virágbukétái találhatók a kalapok alatt. Nem gondol itt senki a néhány óra múltán felzendülő forradalomra. Legfeljebb kését szorongatja az éhező a gazdagok gondtalan lustái után. Ezen az estén történt, hogy a postások és telefonosok gyűlésén a józsefvárosi plébános megeskette a jelenlévőket, hogy a Nemzeti Tanács parancsainak engedelmeskednek. Hock János beszélte nekem, hogy nem is gondolt előzőleg az eskü kivételére ebben a gyülekezetben. Csak néhány felvilágosító és bíztató szót akart mondani az elégedetlen postásoknak. Beszélt szokott gesztusaival és tárogatóhangján. 261