Gerelyes Ede (szerk.): Budapest helytörténeti kézikönyve (Budapest, 1971)
II. A honismeret, helytörténet, helyismeret gyakorlati kérdései
visszatartják, és nem adják át a Levéltárnak. Más jellegű problémát vet fel a könyvtár, hiszen vitán felül áll, hogy a gyűjteményeknek kézikönyvtárra, a kerület történetére vonatkozó legfontosabb kiadványokra szüksége van. Azt viszont előreláthatólag a gyakorlat fogja eldönteni, vajon nem lenne-e helyes, ha a Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményének mintájára ilyenek jönnének létre a kerületekben is. A gyűjtőmunka feladatkörei A kerületi helytörténeti gyűjtemények eddigi munkássága negatív és pozitív tapasztalatokat egyaránt hozott. Azt is hozzátehetjük, hogy a legtöbb probléma - szakmai szempontból — ma is a gyűjtési tevékenységgel kapcsolatban merül fel. A leggyakoribb tévedések jórészt abból erednek, hogy a helytörténeti gyűjtők nem az adott terület történelmi sajátosságaiból, tehát nem tudományos koncepcióból, hanem a fellelhetőség elvéből indulnak ki. Mit jelent a fellelhetőség elve, és káros jelenségről van-e szó? A kedvtelésének élő amatőr, mai szóhasználattal a „hobby”-ból gyűjtő ember kiindulópontja az, hogy minden érdekli, ami az őt körülvevő világban található, s ebből lehetőleg mindent maga köré akar gyűjteni, így kerül össze egy gyűjteménybe a gyufacímke, a képeslap, az építkezésnél előkerült emberi csont, a véletlenül feldobódott régészeti tárgy, a rézmozsár, a kováspuska, a fénykép, a régi munkakönyv, az értékes okmány vagy fotókópiája. Ez még — véleményem szerint — nem hiba, hiszen a körülöttünk zajló világból annál többet értünk meg, minél több egyedi jelenségét ismerjük alaposan. Az iskolai szakköröknek, a honismereti-helytörténeti kluboknak az említett szélsőségektől mentes, de még mindig a fellelhetőségen alapuló gyűjtését örömmel kell fogadni, mert azok alapjában véve az ismeretterjesztést szolgálják. Nem közvetlenül a helytörténeti gyűjtemények témájához tartozó kérdés ugyan, de említenünk kell, hogy az öntevékeny gyűjtők munkáját azzal is segíthetjük, ha egy-egy kérdés, helyi probléma alapos, sokoldalú feldolgozásában támogatjuk őket. Mindebből világosan kitűnik tehát, hogy az egyedi vagy szakcsoportokban végzett öntevékeny munka hasznos, ezt a tevékenységet a szakemberek és szakintézmények szívesen támogatják. A gond és probléma akkor jelentkezik, ha a fellelhetőség elvével gyűjtött, illusztratív értékű gyűjteményt múzeummá deklarálják, és megfelelő feltételek nélkül lépik át azt a határt, amely a hasznos, pozitív hatású ismeretterjesztő gyűjtést és gyűjteményt a tudományos elveken nyugvó, múzeumi gyűjteménytől és gyűjtéstől elválasztja. Ilyen esetben következik be az az egyébként országosan tapasztalt jelenség, hogy az eredetileg hasznos gyűjtőtevékenység — ahelyett, hogy magasabb szintre emelkedne — a dilettantizmus felé hajlik. A gyűjtőtevékenység eltorzulásának nem csak maguk a gyűjtők, hanem a korábban kialakult hibás népművelési szemlélet is oka volt azáltal, hogy mindent le akartak egyszerűsíteni, s a már elért tudományos eredményektől függetlenül akartak továbblépni. A gyakorlat félreérthetetlenül bizonyítja, hogy csak a szakmai alapokra átépülő helytörténeti gyűjtemények maradhatnak életképesek. Ilyenekből lett a Pesterzsébeti Múzeum, a 13 97
