Gerelyes Ede (szerk.): Budapest helytörténeti kézikönyve (Budapest, 1971)
I. Helytörténeti kutatás a fővárosi kerületekben
nézve — Buda után az ország második legnagyobb városává váljon. Lakosságát a külvárosokkal együtt 8—10 000-re becsülhetjük. A pesti polgárok ekkor már túlnyomó többségükben magyarok. 1500 körül bővíteni kellett a várost. Felépült az új városfal, amelynek maradványai ma is láthatók a Múzeum körút egyes házaiban. A terjeszkedés természetesen szükségessé tette az állatvásártémek a Rákosmezőre való kihelyezését. Óbuda az 1355-ös földosztás után nem érte el többé régi jelentőségét. Területén emelkedett a királynék vára (a mai Kálvin-utcában), több egyházi intézmény temploma és kolostora, szépséges épületeikkel. A polgárság — akár a királyné, akár az egyházak birtokán élt — elsősorban szőlőműveléssel foglalkozott, ipara csak a helyi szükségleteket elégítette ki, kereskedelme pedig jelentéktelen volt. Ezek — minthogy a város Buda piackörzetébe esett - nem is fejlődhettek. A XV-XVI. század fordulóján valószínűleg hozzácsatolták a vele délről összeépült Szentjakabfalvát (később Újlak, kb. a Nagyszombat u. és a Császárfürdő között). A három várost övező falugyűrűvel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy más típusú falvak voltak a Duna jobbpartján és megint mások a balpartján, de a földet — mindkét parton - általában kevéssé lehetett gabonatermelésre használni. A jobbparti földek igen alkalmasak voltak szőlőtermelésre, a magasabban fekvő területeket pedig erdők borították. A balparton csak a keleti falvakban, Cinkotán és Csabán műveltek szőlőt, míg a többi pestkörnyéki falu, és Pest határa vagy mocsaras, vagy homokos volt, ezért itt elsősorban állattenyésztéssel foglalkoztak. A homokos földön gyakran termeltek dinnyét, és más hasonló növényeket is. Ez a mezőgazdasági kultúra és a városok közelsége egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a XIII. század végétől nagyarányú pusztásodás induljon meg. Ez a folyamat először a falusi lakosság számának megfogyatkozását, később egyes falvak teljes kipusztulását eredményezte. 1320—30 körül a mai Budapest területén 3 város, 34 falu és 13 puszta terült el. Noha a XIV. század folyamán három újabb falu tűnt fel (lehet, hogy korábban, csak nem volt rá adatunk), 1500 körül már csak 3 város, 4 mezőváros, 21 falu és 13 puszta maradt meg. Ha figyelembe vesszük, hogy a mezővárosok és falvak közül egyesek tulajdonképpen külvárosok voltak (Budafelhévíz, Szentfalva, Szentjakabfalva), akkor még jobban látszik ez a pusztulás, amelynek okait egy esetben világosan meg is mondja az elpusztult falu földesura. 1363-ban Óbudaőrs (a mai Csúcshegy oldalában feküdt) falu egyházi birtokosa előadja, hogy jobbágyai a szántóföldek helyére szőlőt telepítettek — ez ugyanis nem esett a jobbágyi kötöttségek alá -, majd eladták a szőlőket a budai és óbudai polgároknak, akik - mint polgárok - nem akartak fizetni a földesuraknak, a jobbágyok viszont a falut elhagyva beköltöztek a városba. Ezzel megszűntek jobbágyok lenni, Óbudaőrs pedig többé nem települt meg. E példa révén a főváros környéki jobbágyság osztályharcának egy békés, de igen hatásos formáját ismertük meg. Ugyanígy pusztulhatott ki Sasad falu is, amelynek helyét - noha temploma is volt — még ma is hiába keressük. A XV. század közepén még több itteni lakos nevét ismerjük, de alig egy évtized múlva a pusztán maradt falut birtokosa, Mátyás király Budának adományozta, hiszen a határában telepített szőlők már eddig is a polgárok tulajdonában voltak. A pesti határban az állattenyésztés terjedése járult hasonló módon hozzá a pusztásodáshoz. Főleg a Pesttől délre eső falvak területén volt nagy a pusztulás. Soroksár is 31
