Gerelyes Ede (szerk.): Budapest helytörténeti kézikönyve (Budapest, 1971)
II. A honismeret, helytörténet, helyismeret gyakorlati kérdései
1950-től A felszabadulás után megindult hazánk és fővárosunk fejlődésének szocialista korszaka. A hatalmas arányú újjáépítés során — s azt követően is — számos új lakótelep létesült, emberi lakáslehetőséget nyújtva az egykori nyomortanyák lakóinak, s az új betelepülőknek. Ezzel kapcsolatban nem feledhetjük, hogy a faluszéli vályogviskókban összeszorult cselédek és napszámosok mellett a főváros munkássága élt a legrosszabb lakásviszonyok között. A munkásbérkaszárnyák, alagsorok napfénytől és levegőtől elzárt, nyirkos szoba-konyháiban átlag hat személy szorongott. De még őket irigyelhette az albérlők, ágyrajárók, műhelyvackon meghúzódok százezres tömege. A főváros külső képében is nagy változás következett be 1950-ben: Budapesthez csatolták a környező 7 peremvárost és 16 községet, nagyközséget. Nagy-Budapest napjainkban 22 kerületre tagolódik. (A 30-as években már történt némi korrekció: akkor 4 új kerülettel — XI —XIV. — gyarapodott a főváros.) E periódus városfejlődését a kiegyenlítődés, a régi fővárosi s a korábbi peremvidékekből újonnan kialakuló kerületek közötti színvonalkülönbségek fokozatos eltűnése jellemzi. Mindez együttjár a népesség számának még tovább gyorsuló, erőteljes növekedésével. Uj jelenségként kell említeni az intenzív urbanizációt, amely új gazdasági-társadalmi kérdéseket vet fel, s a régi életformához, életmódhoz képest más utat jelent. A városi néprajzkutatás tárgya a társadalmi osztályok életének formái a maguk történelemformáló erejében, és e formák fejlődésének törvényszerűségei. Ebben az értelemben a néprajzi kutatás számára új feladatok jelentkeznek, mert a szocializmus konkrét perspektívái elvezethetik a kutatót az egyszerű paraszti formák felől a városi lakosság életmódjának vizsgálatáig. A nagyvárosi néprajznak azt kell vizsgálni, hogy a különböző társadalmi csoportok miképp használják fel a maguk változásaiban a különböző korok mezőgazdasági és ipari termékeit, hogyan befolyásolják az építkezést, a kulturális élet megnyilvánulásait stb. A kutatás célja az adott társadalom összességének megismerése. Nem tehetünk megszorítást anyagainkat illetően sem térben, sem időben, sem kultúrában az előzőkben megadott keretek között. Nem választjuk el a paraszti kultúrát a polgári és munkáskultúrától, életmódtól azzal, hogy az néprajz, a másik meg nem az. A néprajz alanya a társadalomban élő ember társadalmi méretű és érvényű tevékenysége. Tehát az egyes emberen kell kezdeni, s haladni a nagyobb egységek felé. S ebben a vonatkozásban a néprajz és szociográfia egybeolvad. Minden elkülönítési kísérlet meddő és hiábavaló, mondvacsináltnak bizonyul — ezért az életmódkutatás tudományterületét társadalmi néprajznak (szocio-etnográfiának) nevezzük el, amely magában foglalja a parasztság mellett a munkásság és a polgárság életmódjának kutatását is. 144
