Gerelyes Ede (szerk.): Budapest helytörténeti kézikönyve (Budapest, 1971)
II. A honismeret, helytörténet, helyismeret gyakorlati kérdései
elsősorban az üzem, a gyár és vállalat kapcsolatának, összefüggésének a meghatározása. A vállalat az üzemnek és a gyárnak a jogi-szervezeti formája. Az üzem és gyár ugyan látszólag azonos fogalmat takar, s a mindennapi szóhasználat a gyárat gyakran azonosítja is az üzemmel, de a gyár szervezetileg más, mint az üzem. A gyárnak lehetnek különálló üzemei, amelyek önállósulhatnak, külön gyárakká, vállalatokká alakulhatnak át. Példának felhozhatjuk az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt-t, melynek erősáramú üzeme 1907-ben Egyesült Villamossági és Gépgyár Rt, gyengeáramú üzeme pedig 1928-ban Standard Villamossági Rt néven különálló vállalat lett. Az Orion Rádió és Villamossági Vállalatból az államosítás után kivált az ampulla és hőpalackgyártó üzem és működését önálló vállalatként folytatta. Gyárról csak ipari vállalatok esetében beszélhetünk. A mezőgazdasági, közlekedési, kereskedelmi vállalatok, a szövetkezetek és pénzintézetek ezzel szemben üzemekben fejtik ki tevékenységüket. A második kérdés, mely tisztázásra vár: az üzem és gyártörténet tárgyának rögzítése. Az üzem és gyár egyidejűleg termelési és társadalmi organizmus, ezért az üzemtörténeti kutatónak az üzem és gyár technikai, termelési és társadalmi egységként való felfogásából kell kiindulnia. Az üzem- és gyártörténet sajátos feladata tehát abban jelölhető meg, hogy az üzem sajátos arculatát, szervezetét, termelési és pénzügyi eredményeit, a vezetők tevékenységét, a bérezési, szociális és egészségügyi viszonyokat egyaránt bemutassa. Az üzemtörténetnek természetesen tekintettel kell lenni a termelőeszközök fejlődésére, a munkások és a műszaki értelmiség alkotó szerepére. Tisztáznia kell a vállalat alapításának pontos idejét, körülményeit és célját, ismertetnie kell növekedését, az illető iparágban betöltött szerepét, a belföldi és külföldi tőke térfoglalását, a vállalatnak — esetleg - kartellekhez való tartozását, belföldi és külföldi piaci kapcsolatait, a gyártási szervezetet, a gyártmányok mennyiségét és minőségét, a munka termelékenységét, az általános munkafeltételeket, a munkavédelmi berendezéseket, az alkalmazottak öregségi és betegségi biztosítását, az orvosi ellátottságot, a bérrendszereket, a munkások életkörülményeit, bérmozgalmait, lakás- és egészségügyi viszonyait, valamint kulturális életét. A harmadik kérdés, melyre a forrásanyag ismertetése és értékelése előtt fel kell hívni a figyelmet: a vállalati formáknak és a vállalatok szervezeti felépítésének megismerésével kapcsolatos. A történelmi fejlődés során a vállalati formáknak sokféle változata alakult ki. A legegyszerűbb forma az egyéni vállalat volt, amikor a vállalkozó kizárólag saját tőkeerejére támaszkodott. A gazdasági élet fejlődésével megszülettek a társas vállalatok, amelyeknél a tőke kezdetben a társak szövetkezése alapján halmozódott fel. A társas vállalatok első formái a betéti-, csendes- és közkereseti társaságok voltak. A társas-vállalatok másik csoportját nem a személyi, hanem a tőkeegyesítés elve jellemezte: legelterjedtebb formái a részvénytársaság és a korlátolt felelősségű társaság. A részvénytársasági forma Magyarországon a XIX. század első felében jelent meg. Az 1836. évi 36. t. c. a Lánchíd felépítését részvényes társaságra bízta. Széchenyi alapítása, a Kisfaludy Gőzhajó társaság szintén részvénytársaságként működött. A gyáriparban 1867 előtt ez a vállalati forma még csak szórványosan fordult elő. Annál nagyobb szerephez jutott az ipar fejlődésében a kiegyezés után. Széles körű elterjedését az 1875. évi 37. t. c. — a kereskedelmi törvény — hatékonyan segítette elő, de a részvénytársasági forma túlsúlyba jutásában a bankok játszották a döntő szerepet. Az egyéni és a 107
