Gárdonyi Albert (szerk.): A főváros egyesítésére vonatkozó okmányok gyűjteménye (Budapest, 1913)
Tartalom
143 Végre van még egy ellenvetés, mely mint a gyakorlati életből merített első tekintetre legtöbb nyomatékkai látszik bírni. Ez azon körülményre való utalás, hogy ime a sz. kir. városok meg voltak eddig is főispán nélkül, nem elnökölt ez ideig sem Buda-Pesten, sem másutt, pedig a lefolyt négy év alatt a fővárosok közgyűlésein a legfontosabb állami és községi ügyek fordultak elő. Nem akarom azonban ez alkalommal a sz. kir. városok hatósági életéből, úgy mint az négy évi folyamában előttünk feltárul, mindazon adatokat részletesen fölsorolni, melyek a kérdésnek: hogy miként kellett volna a városok hatósági működésének berendezve lennie, mily eredményeket felmutatni és mi történt vagy mi nem történt minden ? a gyakorlati életből merített és — fájdalom — nem igen örvendetes illusztrációjára alkalmasak. Egyedül a fővárosi közigazgatás és egész ügyvitelre nézve azon rövid, de e tisztelt bizottmány részéről is alaposnak ismert megjegyzésre szorítkozom, hogy a fővárosok kebelében alig van a közigazgatás és szorosan vett községi ügykezelés oly ága, mely sok, igen sok kívánni valót ne hagyna. Azon képviselőtestületek, melyek nemcsak e két város, de úgyszólván az ország szinét-javát foglalják magukban, azon hatóságok, melyek tisztviselősége képzettség és értelmiség dolgában az ország bármily törvényhatóságával bátran versenyezhet, négy évi működés alatt nem voltak képesek a közügyek ellátásában oly rendet és szabatosságot létrehozni, melyet egészben véve utánzásul a törvényhatóságoknak lehetne ajánlani. Pedig az volna tulajdonkép a fővárosi törvényhatóság egyik nemes feladata. Talán a sok jeles férfiúban hiányzott a jóakarat, a közügy iránti érdeklődés, a bátorság, hogy az itt tapasztalt rendetlenséggel szembeszálljon ? Épen nem ! Alapos felszólalásokban és tettekben nem volt hiány, de a siker, mely ezekből várható volt, sok esetben meghiúsult, mert az üdvös rendelkezések végrehajtására szakadatlanul és kellőleg nem ügyelhetett fel senki, a teendők nagy özönében egyesek buzgósága elenyészett, szavuk elhangzott, a közönség pedig, mely csak a panaszokat hallja, de azok okait nem vizsgálja, gyakran méltatlanul vádolja a legtöbb tisztviselőt is, sőt vádolja az egész hatóságot, melynek működése által magát kielégítve nem látja. Ezután a főispán tisztében álland a közügyek helyes ellátására szakadatlanul felügyelni. E nehéz tisztének teljesítése nagy felelőséggel jár, hogy ezt elvállalhassa, valósággal a törvényhatóság élén kell állania. A tisztelt bizottmány többségének a törvényjavaslat 13-ik §-ának II. alineájában kifejezést nyert azon elhatározása, hogy a kijelölő választmányba a közgyűlés 5, a főispán pedig csak 3 tagot küldjön, illuzóriussá teszi a törvénynek ezen javaslat 67-ik §-ának f) pontjában is felvett azon rendelkezését, mely szerint a főispán a tisztújító székeken a kijelölési jogot gyakorolja. A tisztelt bizottmány többsége a kijelölési jogot a képviselőtestületre kívánja ruháztatni és e szerint a törvényt egyik főbb lényegében módosítja. Ha mind a közgyűlés, mind pedig a főispán a kijelölő választmányba egyenlő számú tagokat küldenek, akkor a kijelölés joga, mellyel a törvény
