Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)
Budapest nagyvárossá fejlődése (1849-1919)
a bankok behatolása az iparba. (Az öt nagy budapesti bank az ország részvénytársasági ipara alaptőkéjének 47%-át ellenőrizte.) Budapest, az ország hagyományosan legnagyobb áru- és kezdettől fogva legnagyobb pénzpiaca, a század végével kibontakozó iparfejlődés sodrában az ország legnagyobb iparvárosaként is megőrizte vezető szerepét. A gyáripar további fejlődését igen kedvezően befolyásolta az egyes iparágak és egyes gyárak tágabb kooperációját, valamint a nyersanyagellátást országos viszonylatban is rendkívül megkönnyítő közlekedési centralizáció. A Duna korlátlanul biztosította a nagyipar vízigényét. Bár a malomipar fejlődése a nyolcvanas évektől kezdve már lassult, helyette a vezető szerepet a város ipari szerkezetében a gépipar, a vegyipar és az elektromos ipar vette át. A századfordulótól kezdve az elővárosi helyiérdekű vasutak kiépülését követve gyorsan kialakult az elővárosi övezet. Nagyszabású, gyors nagyipar-telepítés bontakozott ki, amelyet a nagyváros közelségén kívül az is indokolt, hogy itt nem érvényesültek a súlyos fővárosi adóterhek. A pesti oldalon, a fővárostól északra és délre elterülő elővárosi gyárvidékek közül külön is meg kell említeni a Csepel-sziget északi csúcsán épült hatalmas, elsősorban hadianyag gyártására berendezkedő vas- és fémművet. Az első világháború előestéjére Budapesten és közvetlen környékén Magyarország legnagyobb gyáripari agglomerációja alakult ki. 1910-ben Budapest mai területén 289 száznál több munkást foglalkoztató nagyüzem működött — közülük 17-ben a munkások száma meghaladta az ezret. Mindebben részben okként, részben okozatként szerepet játszik az a körülmény, hogy Budapest ebben a korszakban is megmaradt az ország legnagyobb munkaerőpiacának, melyet főleg a nagybirtokoknak a társadalmi-gazdasági emelkedésben erősen korlátozott népessége táplált. A lakosság lélekszáma az 1869. évi 270 000-ről 1913-ban 930 000-re nőtt, ezzel Budapest Európa nyolcadik legnépesebb nagyvárosává vált. Az elővárosi övezetbe feltóduló bevándorlókkal népessége már túllépte az egymilliót. Két generációra elosztva mintegy másfél millió ember vált városlakóvá, e folyamatnak összes, az életmódot — s ezen át a társadalmi tudatot és a politikai magatartást is — döntően befolyásoló kísérő jelenségeivel. Ez a — csaknem teljes egészében falusi környezetből feláramló — hatalmas tömeg Budapesten a városra jellemző ipari munka szervezetében bérmunkássá, önellátó élelmiszer-termelőből egyoldalúan élelmiszer-fogyasztóvá és -vásárlóvá, végül pedig bérlakóvá vált. Ugyanakkor megindult a jelentős hányadában nem magyar nemzetiségű bevándorló népesség gyors, egy-két generáción belüli magyarosodása is. Mindez új meg új társadalmi konfliktusok lehetőségeit hozta magával, az elidegenedésnek a hagyományos környezetéből kiszakított embert fenyegető veszélyével együtt. A gazdasági fejlődéssel és a népességszám ilyen fejlődésével szoros — bár nem minden vonatkozásban kielégítő —- összhangban alakult a továbbra is a Közmunkatanács által koordinált, sőt részben közvetlenül irányított városépítés is. A házak száma 1870 és 1910 között 9351-ről a kétszeresére, 18 035-re, de a szintek száma 9351-ről négyszeresére: 35 876-ra emelkedett; a három- és több emeletes épületek aránya 2,1%-ról 18,07%-ra nőtt. A kor eklektikus és historizáló, majd a századfordulótól egyre inkább szecessziós ízlésének megfelelően épültek ki az 1870-es évek elején tervezett széles főútvonalak és főterek. Egész városnegyedek tűntek el nyomtalanul, még utcahálózatukat is eltörölte a várostervezés. A régi Belvárosból például szintén most, a századfordulón költözött át a lebontásra ítélt régi városházáról a városigazgatás az Invalidusok városház céljaira megvásárolt 39
