Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)
Pest-Buda (1686-1849)
kényszerültek, hogy más városokban vagy falvakban teremtsenek maguknak önálló egzisztenciát. Az egymás mellett élő három nemzetiség; a magyar, a német és a — rác, macedón és görög bevándorlókból álló — görögkeleti (illír) nemzetiség között is állandó volt a súrlódás. A magyarok és a németek közötti ellentét tulajdonképpen a kevésbé jövedelmező szakmákban működő magyar polgárok szembenállása volt a városigazgatást kisajátító, gazdag, túlnyomórészt bevándorolt német kézművesekkel és nagykereskedőkkel. Hasonlóképpen nem nemzeti vagy vallási eszméktől, hanem gazdasági érdekektől vezérelve próbálták az — e kérdésben teljes összhangban fellépő — német és magyar kereskedők háttérbe szorítani legveszélyesebb vetélytársaikat, a görögkeleti vallású „görög” kereskedőket. Ezek a Törökországból betelepült, és családi kapcsolataik révén előnyös üzleti összeköttetésekkel rendelkező, gazdag, vállalkozó kedvű kalmárok igen fontos szerepet játszottak Pest kereskedelmi központtá emelkedésében. A két várost a bíró, illetve a polgármester vezetése alatt álló tizenkét tagú tanács (magisztrátus) igazgatta. A lakosság növekedése és egyre szerteágazóbb gazdasági tevékenysége rövidesen szükségessé tette a városi igazgatási szervek bővítését. Már a XVIII. század elején megalakul a — Pesten 24, Budán 30 tagú — külső tanács, majd rövidesen a „százas” vagy „választott polgárság”, élén a polgárok kívánságait tolmácsolni hivatott szószólóval. Habár a két testület elsőrendű hivatása az lett volna, hogy a polgárság képviseletében ellenőrizze a tanács működését, hatásköre oly korlátozott volt, hogy tevékenysége gyakorlatilag a tanácsi utasítások végrehajtásában, illetve végrehajtatásában merült ki. Még panaszos beadványaikat is ritkán vette figyelembe a magisztrátus. A választott polgárság szerepe a város gazdasági ügyeinek ellenőrzése mellett jóformán csak a tisztújítások lebonyolítására szorítkozott. Ennek sem volt különösebb jelentősége, hiszen a tanácsnokok hivatalukat élethossziglan gyakorolták, s így a két-három évenként lezajló tisztújításkor csupán az egy-két megüresedett helyet töltötték be a polgárság választott tagjai közül. A választott polgárok tiszte is egész életükre szólt, s a megüresedett helyekre maguk jelöltek új tagokat: E választási rendszerrel, mely 1848-ig érvényben maradt, másfél évszázadon át biztosították a kézműves-kereskedő réteg töretlen hatalmát. A város gazdasági ügyeinek intézésére, a telekkönyvezéssel kapcsolatos feladatok ellátására, az árvavagyon kezelésére stb. külön hivatalokat állítottak fel. A bővülő hivatali apparátus tagjai hatalmukat gyakran egyéni, családi, általában egy szűk vagyonos réteg érdekeinek előmozdítására használták fel. Visszaéléseik gyakran nyílt elégedetlenséget váltottak ki a lakosság körében. Buda és Pest XVIII. századi élete e vázlat alapján azt a benyomást keltheti, mintha ez időben a főváros a többi magyarországi kisváros középkorias, lassú fejlődésének útját járta volna. De e látszólag eseménytelen, szürke hétköznapok nagy horderejű változásokat, jelentős fellendülést takartak, hiszen egyébként miért áramlott volna oly nagy számban az országból és külföldről is a népesség a két testvérvárosba? A főváros lakosságának növekedése a magyarországi városokkal összehasonlítva páratlanul gyors volt: fél évszázad leforgása alatt körülbelül ötszörösére nőtt a lélekszám. A gyarapodás elsősorban Pesten volt számottevő. E város 1720-ban lélekszámát tekintve valahol a 18—20. helyen állt a magyar városok sorában. 1787-re 21 000 lakosával már az ötödik helyre küzdötte fel magát, míg az ekkor 24 000-es lélekszámú Buda a harmadik helyen állt. A lakosság növekedésének megfelelően fokozatosan tágult a városok beépített területe is. 25
