Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)
A középkori testvérvárosok
A Várhegy északkeleti szélén eredetileg egy királynéi udvarház, birtokközpont állott, az ún. Kammerhof. Nem messze tőle épült fel közvetlenül az alapítás idejében a domonkosok Szent Miklós kolostora, itt 1254-ben már rendi nagykáptalant tartottak. A Várhegy másik kolostora a ferenceseké volt, az 1260-as években épült a királyi palota közelében. A királyi palota előtt húzódott az eredeti zsidóutca is, amelyet az 1360-as években a város északi részébe helyeztek át. A Várhegy és a Duna közti előváros az alapítással egy időben már létezett. A Duna mellett fekvő északi részét a már említett Péter-plébániatemplomról Szentpéternek nevezték. Tőle délre 1270 körül épült az ágostonrendiek Szent István kolostora, ennek környéke róla kapta a nevét, míg a hegyoldalt a Mária-templom temetőkápolnájáról Szentmihálynak nevezték. Az itteni külvárosok (Szentistván és Szentmihály) 1441-ben a Mária-templom plébániájához kerültek. Az északi hegyoldalon Tótfalu külváros alakult ki, míg a XIV. század második felében épült külvárosi városfalon belül (kb. a mai Varsányi Irén utca környékén) a városfallal egy időben keletkezett Taschental külváros. Betelepülése valószínűleg egy újabb német bevándorlással volt kapcsolatban. Erre vall, hogy a karmeliták 1372-ben ebben a külvárosban alapított „Irgalmasság anyja” kolostorának szerzetesei — eltérően a másik három kolostortól — csak németek voltak. Tótfalu és Taschental 1441-ben mégis a Magdolna plébániához került. Jogilag nem tartozott Budához a Várhegy nyugati lejtőjén épült Logod, valamint Felhévíz sem, annak ellenére, hogy Buda pünkösdi vásárait ennek területén tartották, és itt épült fel a városi tanács kegyurasága alá tartozó szentlélekrendi ispotály is. Társadalmi viszonyok Mint említettük, a város alapítása után egy ideig csak a Várhegy polgárai élvezték a polgárjogot, a külvárosok lakói legkorábban a XIII. század végén jutottak hozzá. A vár polgárságának vezető rétegét a többi magyarországi német városból, valamint Bécsből származó gazdag polgárokkal bővült pesti patríciátus tette ki. A kialakult budai patríciátus a bécsi lovagpolgárokra hasonlított, ami természetes is, ha arra gondolunk, hogy Buda élén a bécsi Preussel és Greif család egy-egy tagja a bécsihez hasonló szerepet játszott. 1264-ig a város élén választott elöljáró és a leggazdagabb polgárokból kikerült 12 esküdtből álló tanács állott. A tanácsválasztási jogot ugyan ekkor sem vesztette el a polgárság, de az elöljáró helyére egy, a király által kinevezett rektor került. A budaiak csak 1347-ben szerezték vissza a bíróválasztási jogot, annak ellenére, hogy az uralkodó elvben ezt már 1276-ban is elismerte. A választás a gyakorlatban csak a gazdag polgárságra, az ún. patríciátusra korlátozódott. A patríciátus tulajdonában voltak a városi és város körüli ingatlanok (szőlők), legjelentősebb tagjai királyi adományból vagy vásárlás útján jobbágyfalvak birtokosai lettek, lovagi módon katonáskodtak, de ugyanakkor kereskedtek, és főként a királyi pénzügyek irányításában vagy egyházi jövedelmek bérletében vettek részt. Társadalmi helyzetük megfelelt a magyar nemesi uralkodó osztálynak, és ez megmutatkozott a budai patríciusok és a magyar nemesek kölcsönös házasságkötéseiben is. Éppen ezért nemzetiségi ellentétről Budán még nem beszélhetünk. Gazdag magyar — egyes esetekben kimutathatóan nemes — sőt szláv polgárok bejuthattak a patríciátusba, főleg, ha összeházasodtak a németekkel. 15
