Gerelyes Ede (szerk.): Közlemények 1978. Budapest Főváros Tanácsa Tudományos Intézményei (Budapest, 1978)
Intézményeink életéből
Jóllehet a Belügyminisztérium 1945. júliusában felszólította a törvényhatóságok vezetőit, hogy kísérjék figyelemmel az irat- és levéltárak sorsát — a felhívás visszhang nélkül maradt. Az elkövetkezendő esztendőkben a fővárosi iratanyagot két tehertétel sújtotta: az egyik a selejtezésre vonatkozó — a papírgyűjtés idején keletkezett rendelkezés volt. Nemkevésbé káros hatású volt a tőkeellenes hangulatban gyökerező azon meggondolás, amelynek következtében az 1967 után keletkezett iratok javarészének történeti értékét kétségbe vonták ч Az 1950-ben megszületett 29.sz. tvr. már átfogó rendezés igényével keletkezett. Ennek értelmében a fővárosi- és általában területi levéltárak - gyűjtőköre az összes „közületi szervre” kiterjedt. A szocialista politikai- és tulajdonviszonyok következtében ez néhány kiemelt főhatóság kivételével minden intézményre és iratféleségre vonatkozott. Midőn a rendelkezés nyomás létrejött a Levéltárak Országos Központja, mint annyi igazgatási és kultúrális szerv, ez is az 50-es évekre jellemző központosító irányzat tendenciáját tükrözte. A Fővárosi Levéltár, önnállóságát elvesztve a megalakult Fővárosi Tanács felügylete alól kivonva, l.sz. Állami Levéltárként működött tovább. Kétségtelen, hogy az 1950. és 1968. között eltelt időszakban kialakult az egységes magyar levéltári rendszer, s ebbe szervesen illeszkedik a fővárosi anyag is. Rendkívül értékes, a szocialista korra vonatkozó iratokkal gazdagodott a levéltár. A levéltárügy nagy vesztesége ugyanakkor, hogy a marxista történetírás kibontakozása szempontjából döntő korszakban a levéltárak a központosítás adta lehetőségeket nem ismerték fel, a feldolgozás munkájától távolmaradtak, sőt lassanként a levéltárosi hivatás és történetírói tevékenység egymással szembekerülni látszott. A levéltári munka egységének és bizonyos koszerűsítésének minden előnye ellenére a várospolitika és a várostörténetírás között is rés keletkezett, illetve elmélyült. Tudományos és közművelődési munkára sem vették igénybe az 1 .sz. Állami Levéltár néven működő intézményt. Általában a történetírás e korszakában a városok és egyes községek történetének kutatása, az általános törvényszerűségek és sajátosságok összefüggéseinek viszgálata háttérbe szorult. Ez éreztette hatását a várostörténetírásban is. Jóllehet, hellyel-közzel a munkatársak végeztek tudományos munkát, az irreálisan kis létszám, s a gyűjtőkör rohamos növekedése, nem utolsósorban az anyagi eszközök csekély volta miatt még a hagyományos levéltári funkció kiteljesedésére sem nyílt lehetőség. Az ellentmondás a követelmények és a lehetőségek között éppen abban az időben vált a legélesebbé, amikor Nagy-Budapest létrehozásával, a tanácsrendszer életbeléptetésével, a szocialista átalakulás kibontakozásával eddig soha nem látott lehetőségek nyíltak szocialista várospolitika, szocialista gondolkozás történelmi hagyományainak. Az 50-es évek elején bevezetett túlmérezetezett centralizáció, amely a fővárosi sajátosságokat figyelmen kívül hagyta, a városok sajátos fejlődésének megértésében is hátrányára vált a főváros szocialista továbbfejlesztésének. Ebben a légkörben, éppen akkor, amikor a tömegek politikai aktivizálására a legnagyobb szükség volt, a várospolitika és várostörténetírás erre nem készült fel. Tudományos intézmények széles hálózatának az egyébként hasznos és előremutató létrehozása a levéltárakat — közte a fővárosit is régi tudományos műhely funkciójától megfosztotta. Sőt továbbment: az irattár és levéltár közötti hagyományos kapcsolatot is felszámolta azáltal, hogy számos intézmény felügyeletét kivonta a levéltár hatásköréből. A Fővárosi Tanács nem „rendelkezett” a levéltárral, ezért tudományos munka végzésére új műhelyt létesített, Budapesti Töréneti Múzeum keretében.
