Csáki Tamás - Hídvégi Violetta - Ritoók Pál (szerk.): Budapest neoreneszánsz építészete. Tanulmányok (Budapest, 2009)
Komárik Dénes: A historizmus-kutatás kettős feladatáról
tettségét csak tovább differenciáló, a formaköntös alkalmazásával csak látszólag, vagy csak bizonyos szempontból ellentétes a homlokzati vagy a belső arcMtektúra anyagszerűségére, mint annak idején mondták „színanyag" építési módra („Materialbau"), való törekvés.3 És még sok minden, amiről itt és most nem szükséges hézagtalanul számot adnunk. Mögöttük azonban ott húzódik a mind ez ideig kielégítően meg nem válaszolt kérdés, a historizmus művészi értékelésének és értelmezésének kérdése. Vagyis, hogy művészet-e egyáltalán (miként azt Fülep Lajos radikálisan tagadta) és mennyiben a minden alkotó invenció, eredetiség nélküli, önkényesen válogató, a stílusnak csupán elvét majmoló, de nem lényegét megvalósító „stílus", miként ezt — valljuk meg: nem teljesen alaptalanul — még nem olyan régen is szinte általánosan vallották. Az ezzel ellentétes historizmus értékelésre (mellőzve tengernyi, itt szóba sem hozható hasonlót) legyen szabad egy széles körben aligha ismert, sajátos megnyilatkozást idéznem a probléma bonyolultságának, szerteágazottságának érzékeltetésére: „Ez utóbbit [a historizmust] gyakran szokták merőben negatív jelenségként értékelni, pedig eredetét, indítékait tekintve ugyanúgy haladó, mint a kor - kétségtelenül progresszív — tudománya. ... [majd Winckelmann 1764-ben megjelent munkáját bevonva gondolatmenetébe, így folytatja:] Mindkettőt azonos szándék vezérli: az, hogy a teljesebb megismerés előtt a jelen történeti igazolásával nyissa meg az utat. — S a historizmus nem egyéb, mint ez a történetileg igazolt jelen." A pozitív kutatás számára e kérdés nyomasztó súlya természetesen fokozatosan enyhül, mert egyre növekvő spontán érdeklődés nyilvánul meg a korszak iránt. Az elméleti tájékozódás számára azonban ezáltal még nem szűnik meg a kérdés, legfeljebb egyre sürgetőbb lesz megválaszolása. A művészettörténet számára végül is az egyik éppoly fontos, mint a másik, a kettő együtt teszi ki az egészet. A kettő mindig, minden korban párhuzamosan halad, másképpen nem is lehetséges. S miközben mindkettő lépésről lépésre megy előre, eredményeikkel egymást megtermékenyítik. Még sok mindent lehetne mondani, de az túlmenne azon szerény célkitűzésünkön, hogy a historizmus-kutatás kettős feladatára rávilágítsunk. Annyit azonban tudnunk kell, hogy a historizmus keletkezésének, kialakulásának monokauzális magyarázata nem lehetséges. Különösen nem, minél közelebb kerülünk az egyedi jelenség, a történetileg lett, megismételhetetlen egyszeri korszak, alkotói oeuvre-ök vagy művek magyarázatához, a történeti valóság megjelenítéséhez. E kötet szerzői az utóbbira vállalkoztak, és biztosak vagyunk benne, hogy írásaik a maguk módján a historizmus-kutatás kettős-egy célkitűzésében szerepüket betöltik, amikor az önmagában is nagyon fontos, volumenében az oroszlánrészt kitevő történeti kutatásban haladnak előre. 3 KOMÁRIK DÉNES: Budapest középítkezései és a historizmus. In: A historizmus művészete Magyarországon. Művészettörténeti tanulmányok Szerk. ZÁDOR ANNA. Budapest, 1993. 49-64. p., ebben: 53., 55. p. 4 TÍMÁR ÁRPÁD: Fülep Lajos historizmuskritikája. In: Romantikus kastély. Tanulmányok Komárik Dénes tiszteletére. Szerk. VADAS FERENC. Budapest, 2004. 525-531. p. Ez az írás kitűnő, forrásokat is megadó összefoglalása Fülep Lajos haláláig fenntartott, elvi alapokon nyugvó historizmuskritikájának, mely megkerülhetetlen a historizmus értékproblémájával foglalkozó bármely tanulmány, így a historizmus rehabilitálását illető törekvések számára is, aminek ugyancsak elvi alapokon nyugvó elvégzése szükségességét éppen jelen írás is szorgalmazza. 5 SZENTKIRÁLYI ZOLTÁN: A térművészet történeti kategóriái. In: Építés- és Közlekedéstudományi Közlemények, 11 (1967) 2. sz. 263-313. p. (ez a rész: 309. p.); Másodközlése: SZENTKIRÁLYI ZOLTÁN: Válogatott építészettörténeti és elméleti tanulmányok. Budapest, 2006. 336. p.
