Csáki Tamás - Hídvégi Violetta - Ritoók Pál (szerk.): Budapest neoreneszánsz építészete. Tanulmányok (Budapest, 2009)
Marótzy Katalin: Egyedi vonások a fővárosi neoreneszánsz építészetben —Wéber Antal munkássága
Marótzy Katalin Egyedi vonások a fővárosi neoreneszánsz építészetben — Wéber Antal munkássága A 19. század építészete Európában a megelőző korszakokhoz képest rendkívül sokszínű képet mutat. Az építészeti szakirodalom fejlődése, a könyvek és a folyóiratok széleskörű terjesztése mellett a nemzeti sajátosságok talán látványosabbak, mint korábban. Azonos volt azonban a szemlélet, amelyet Szentkirályi Zoltán a következőképpen jellemez: folytonosan kiterjedő tér, illetve a teret foglaló tömeg helyett a kettő határátjelző érintkezési felület válik dominánssá". Az épület homlokzata hordozta a jelentést, formálása nem egyszerűen felületi díszítés, hanem a kor társadalmi törekvéseinek kifejezése. >y A fejlődés gondolatánakfelismerésétől kezdve a megismerés elsőrendű feltétek a vizsgált jelenség »multjanak« megismerése: az^ adott magyarázatot a »jelen« állapotra. A historizáló stílusok mögött ugyanez^ a szándék húzódik meg. A XIX. század embere a történeti formákban az^ akkori jelen igazolását látta.jJ Tehát a korábbi stílusok elemeivel való „öltöztetés" természetes, a kor teoretikusa, Gottfried Semper burkolás-elmélete szerint a történelmi stílus a külső formaköntös azon a racionális épületmagon, amelyet az alaprajz és a belső térkapcsolási rendszer alakít ki. Ez a köntös — bár formája alkalmanként valóban elválik az épület belső funkciójától — nem valami másodlagos, felszíni dolog, hanem éppen az a terep, ahol a kor és építészei kifejezték a külvilághoz való viszonyukat, az identitásukat. A dicsőséges múltra visszanéző szemlélet a század egészét jellemezte, míg a reformkor az antikhoz, a forradalmi hevületű század közepi ember a középkorhoz, a Gründerzeit feltörekvő polgársága természetesen a 15-16. századi Itália szabad és gyarapodó szelleméhez, a városi reneszánsz építészethez vonzódott. A magyarországi historizmusban 1860 után egyértelműen a neoreneszánsz jutott vezető szerephez, sikerét — asszociatív értékén kívül — formai jellegzetességeinek is köszönhette.3 A főváros építészeti arculatát máig meghatározó, csak pár évtizedig tartó stíluson belül jól megkülönböztethető három időszak: a neoreneszánsz — a klasszicista formáláshoz még kötődő - korai,4 érett és késői — a reneszánsz stílussal távolabbi kapcsolatot tartó — korszaka. A korai időszak épületein felfedezhető a klasszicista formálás hagyománya a tömegképzésben és a kompozícióban. Ezek az épületek gyakran középrizalitra komponált homlokzatúak, tömegük tagolatlan vagy csak kevéssé tagolt, a tető formája egyszerű. A homlokzaton az erőteljesen rusztikázott lábazat felett az osztó- és választópárkányok egymásra épülő finom rendszere horizontálisan tagolja a síkot. Az ablakosztás egyenletes és nyugodt, a díszítést sűrűn ismétlődő, egyszerű elemek alkotják. A reneszánsz előképeket elsősorban a részletek -párkinvformálás, ablakkeretezések — szintjén fedezhetjük fel. A korai neoreneszánszban alkalmanként megfigyelhető az úgynevezett hellén reneszánsz ízlés megjelenése. A dán Theophil Hansen által elkülönített kányzat nem követ határozott reneszánsz előképeket, a homlok-1 SZENTKIRÁLYI 1980. 288. p. 2 SEMPER 1979.105. p.; ZIESEMER 1999. 65. p. 3 Erre Bierbauer Virgil — igaz, a stílust ostorozva — már 1937-ben rámutatott. BIERBAUER 1937. 255. p. 4 Találó a korszak „szigorú" jellemzése is: kevesebb teret enged az építészi kreativitásnak, mint az azt követő időszakok. WAGNER-RIEGER 1970; WINKLER 1975. 364. p. 5 Ahogy G erő László írja: „Sem a bramantei finomságokat, sem a pallades^k monumentalitást nem találjuk meg benne." GERŐ 1973. 138. p.
