Az ostromtól a forradalomig. Adalékok Budapest múltjához, 1945-1956. Az 1989. október 24-én Budapesten tartott Levéltári Nap előadásainak anyagára épülő tanulmányok (Budapest, 1990)

Szabó Klára: A tanács és a párt kapcsolata az ötvenes évek első felében

vül a tanácstagok láthatták át leginkább, hiányzásuk úgy hiszem csendes állásfoglalás saját tanácstagi tevékenységük értelméről. Imponáló mozgósítással történt meg évente a tanácstagi beszámolók megszervezése. 200 000 - 290 000 ember találkozott így a fővárosi tanácstagokkal, s közben a gyűléseken összesen 20 000 - 30 000 közérdekűnek minősített javaslat is elhangzott. Ez a közel 300 000 ember minden bizonnyal képes lehetett volna a város polgárai, a „tömegek" érdekcinek képviseletére. A beszámolók alkalmas keretei lehettek volna a kölcsönös elvárások szembesítésének, ám nem ez történt. A központilag összeállított anyag alapján elmondott beszámoló után a jelenlevők nagy többségében fel sem merült az a gondolat, hogy a tanácstól, mint érdekeik képviseletére hivatott szervtől bármit is számon kérjenek, vagy bármiért felelőssé tegyék. Ez csak áttételesen jelenhetett meg, a különböző lakossági igényeket megfogalmazó javaslatokban. A javaslatokat csoportosították, összegezték, nyilvántartásba vették, jelentették több helyre is, az egymással - az elhangzott javaslatok mennyiségét illetően - vetélkedő kerületek sorrendjében, arról azonban jóval kevesebb sző esett, hogy a soksok közérdekű javaslatból mi valósult meg. Jellemző, hogy a pártszervek ezt soha nem kifogásolták, nem kérték számon. Túlzás nélkül értelmezhető egyértelmű kritikának a tanácstagi fogadóórák gyér látogatottsága. Ezért is vált gyakorlattá, hogy a tanácstagok választóikat otthonukban keresték fel. A párt ezeket az alkalmakat a „dolgozó nép felvilágosítására, nevelésére" kívánta felhasználni, ami nem lehetett könnyű, hisz a tanácstagok a felmerült - nagyobbrészt KIK ill. lakásügyi panaszokban - érdemben alig tudtak intézkedni. Több jelentés írója - tehetetlenségében vergődve talán - az ellenség kezét látja egy-egy kritikusabb megnyilatkozásban. Az ideológia és a gyakorlat között tátongó hatalmas szakadék gyakran produkált képtelen helyzeteket. A népnevelő buzgó agitációja nyomán a tanácstagi fogadóórán lakásügyi panaszát a megoldás reményében előadó budapesti polgár könnyen keveredhetett a népi demokratikus Magyarország, a tanács átmeneti gondjait meg nem értő ellenség gyanújába. A tanácstagok mellett a tanács és a budapestiek közötti ténylegesen igen laza kapcsolatot voltak hivatva erősíteni a szakigazgatási szervek munkáját segítő állandó bizottságok. Mennyiségi mulatókra figyelve a tanács ezen a téren is látványos eredményekről számolhatott be. 195 l-ben a fővárosi és kerületi tanácsok osztályainak irányításával kettőszázhuszonnyolc állandó bizottság (továbbiakban: ÁB) hétszázhetvenhárom albizottság és tizennyolc-ezer aktíva; 1953-ban már kettőszázharmincnyolc ÁB, közel kilencszáz albizottság és több mint harminckettő-ezer aktíva vett részt a tanácsi feladatok ellátásában. Tényleges munkájuk megítélése a bőséges források ellenére sem egyszerű. A bizottsági tagok között kevés volt a szakember, ezért többnyire csak az osztályok által kijelölt részfeladatok végzésére voltak alkalmasak, törvényben megfogalmazott feladatuk egeszének ellátására időszakunkban csak törekedlek. Adminisztratív teendőik mellett a tanácsi aktívákkal együtt