Az ostromtól a forradalomig. Adalékok Budapest múltjához, 1945-1956. Az 1989. október 24-én Budapesten tartott Levéltári Nap előadásainak anyagára épülő tanulmányok (Budapest, 1990)
Szabó Klára: A tanács és a párt kapcsolata az ötvenes évek első felében
„Szükséges még egyszer megnézni a tisztogatás kérdését. Komplikált a fővárosnál azért is, mert a felszabadulás után bekerült tisztviselők egy része is gyanús, talán még jóban mint a régiek, (kiemelés tőlem - Sz. K.) Emellett szólna, hogy vasseprűvel kell rendet csinálni. Négy év óta pucolunk, meg kell találni az ellenséget és dolgoztatni kell. Semmi kétség, hogy papíralapon történik az elbocsátás. A reakciós gócokra menjenek rá az elvtársak." 6 Nem kétséges nehéz helyzetben volt a város, lakóinak jelentékeny részét elemi, létszükségleti gondok gyötörték. A város vezetése, a fővárosi tanács szervei, amelyek a törvény értelmében „... működési területükön a dolgozó nép egységes államhatalmát képviselik, biztosítják a tervszerűséget az állami élet minden vonatkozásában, ellátják a gazdasági, társadalmi és kulturális vezetés feladatait, valamint általában az államigazgatás helyi tennivalóit." 7 , e gondokkal szemben - jogkör hijján tehetetlennek bizonyultak. A szükséges jogkör birtokosai, a párt (és állami szervek) a szembe nézést megkerülve a felelősséget a tanácsokra hárították át. Ez azonban semmit nem oldott meg, a bizalmatlanság, ennek nyomán a bizonytalanság az amúgy is túlbonyolított tanácsi munka hatékonyságát csak rontotta. A Budapesti Városi Tanács a II. kongresszus nyomán 1953. közepéig engedelmesen „harcolt a megbúvó ellenség" ellen. A személyzeti munkára vonatkozó tervekben rendszeresen meghatározták az elbocsátandó dolgozók számát, s beszámoltak a végrehajtásról. 1951-ben 167 „ellenséges elemet" távolítottak el, 1952. elején úgy vélték, a fővárosi tanács 1358 dolgozójából 254 dolgozót kell elküldeni. Az ellenség elleni harc indulata 1952-1953-ban sem csitult, sőt legalábbis a korabeli értékelés szerint, erősödött. 1953-ban a tanács „éberebben és következetesebben harcolt" mint a megelőző években. 1952. május és 1953. júniusa között a főváros apparátusából a tervezett negyvenkét fő helyett hetvenhármat (közülük 36-ot politikai, 14-et szakmai és 23-at egyéb okok miatt), a kerületi tanácsoktól a tervezett százharminc fő helyett kettőszázharminc dolgozót (közülük kilencvenkilencet politikai, negyvenkeltőt szakmai és kilencvennyolcat egyéb okok miatt) távolítottak el. Az elbocsátások, önkéntes távozások ellenére a tanácsi beszámolók szerint még mindig „sok volt az ellenség". Egy 1953. áprilisi tanácsi előterjesztés - nem belső ösztönzésre - az ellenség elleni harcról a következőket jelenti ki: „Az éberség hiánya súlyosan megmutatkozik a városi és kerületi tanácsok vezetőinél, nem veszik észre a szemük előtt dolgozó ellenség munkáját. Az ellenség elleni harc nem elsőrendű feladata a vezetőknek, elmennek a hibák mellett és nem keresik amögött a beépült ellenség kártevését... Az állandó ellenőrzés hiánya megkönnyíti azok munkáját, néha még támogatja is, ahelyett hogy eltávolítanák az apparátusból... Itt az ideje, hogy felhagyjunk a szájtátisággal, az opportunizmussal és következetes kérlclhetellenséggel leplezzük le a még megbúvó ellenséges elemeket, hogy ezen keresztül tanácsainkat megerősítve alkalmassá tegyük az előttünk álló nagy feladatok végrehajtására, hogy a formát valóban szocialista tartalommal töltsük meg." 8
