Kádár János bírái előtt. Egyszer fent, egyszer lent, 1949-1956 - Párhuzamos archívum (Budapest, 2001)

I. FEJEZET FENT ÉS LENT - KOMMUNISTA LIBIKÓKA

Kádárt - már a Fő utcában - május 5-én Károlyi hallgatta ki. Ennek során a gyanúsított már összekeverte a valóságot annak feltételezhető látszatával. Vagyis, ha a KMP 1943-as feloszlatása értelmezhető akár úgy, hogy „a németellenes ellenállás megszervezésében a pártnak feladata, súlya a parasztságra és a polgárságra épül", akkor ezzel objektíve „lebecsültem a magyar munkásosztály erejét és vezető szerepét". Kádár ekkor beismerte, hogy amikor a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának Elnöksége kimondta a Komintern feloszlatását, akkor ezzel nem hatalmazta fel őt a KMP feloszlatására. Az elnökség „nem az engedményekről beszélt, hanem a párt vezető szerepéről, (annak megerősítéséről)".

422 Azt Kádár aligha merte beismerni, hogy nem emlékszik a vonatkozó határozatra, sőt soha nem is ismerte azt pontosan, a korabeli magyar sajtóból értesült róla. Ha ismerte volna és emlékezett volna rá, akkor még talán védte volna magát, hogy a határozat „felmentette a szekciókat", azaz az egyes kommunista pártokat a Kommunista Internacionálé tagjaira háruló kötelezettségek alól. Nem a munkásosztály vezető szerepének erősítését követelte, hanem hogy a kommunisták „összpontosítsák erejüket a fasizmus szétzúzására". Alapvetően az adott pillanatban lényegtelen volt, hogy az itthoni vezetésnek joga volt-e vagy sem feloszlatni a pártot, a látszat Kádár ellen szólt, vétett tehát a párt ellen, s mivel Kádár azonosította a pártot Rákosival, elismerte saját bűnösségét. Még a büntetést is elfogadta volna, ha a párt beéri ennyivel, s nem követeli tőle, hogy e bizonyítékok súlya alatt összeroppanva árulónak is vallja magát. 1951. május 5-én tehát Kádár a „beismerésben" pontosan ugyanott tartott, mint négy hét híján éppen két évvel azelőtt Rajk László, amikor éppen ő és Farkas hallgatta ki. Elismerte, hibát, hibákat követett el, s ezek nem hibák, hanem bűnök, amelyek méltatlanná teszik arra, hogy a párt vezetője legyen, de Rajkhoz hasonlóan jóhiszeműségét bizonygatta. Károlyi szerint elismerte, hogy 1933-ban Sebesre vallott, de csak miután megverték. Elismerte, a párt feloszlatásánál hibát követett el, s hogy ezeket kihagyta az életrajzából, bár Rákosinak jelentette. A jegyzőkönyvet megküldték Rákosinak. „Rákosi Mátyástól jelentésünkre azt a választ kaptuk, hogy a Kádár által elmondottak nem felelnek meg a valóságnak."

423 Két nappal később - 22 oldalas saját kezű vallomásában - viszont elismerte, hogy tetteivel az ellenség tervét hajtotta végre. Eszköz volt tehát az osztályellenség - SomborSchweinitzer helyettes rendőrkapitány, Szakasits Árpád és Donath Ferenc - kezében. Ezzel, bár nem ez volt a szándéka, objektíve maga is árulóvá vált: „a párt feloszlatása az adott, súlyos háborús viszonyok között a Horthy-burzsoázia érdekeibe vágó" lépés volt, ami „a munkásosztály érdekeit támadta".

424 Bizonyos szempontból két évvel korábban Rajknak „könnyebb" helyzete volt, hiszen neki egy lélegzettel nemcsak árulását, hanem folyamatos kémtevékenységét is rögvest „vállalnia" kellett volna. Mégsem akkora a különbség. Az árulás beismerése már maga az önfeladás, a képtelen kémkedési vádak, beismerések ezen a lényegen már aligha ronthattak. Ne essünk azonban mi is abba a hibába, hogy napok vagy a kínzás kegyetlenségének függvényében mérjük az ellenállás „hősiességét". Rajknál - Hajdú Tibor nyomán kimutattuk, a vizsgálóknak „pusztán" az volt a feladatuk, hogy bezárják a kört, érzékelLásd a 10. számú dokumentumot. 423 TH V - 150 019/!. 227. Károlyi Márton 1956. december 19-i vallomása. 424 Lásd a 10. számú dokumentumot.