Kádár János bírái előtt. Egyszer fent, egyszer lent, 1949-1956 - Párhuzamos archívum (Budapest, 2001)

III. FEJEZET ZÁRSZÓ - A MEGGYŐZŐDÉS NÉLKÜLI EMBER

bon írt feljegyzései. Nem jó szándékából írta ezeket (ismételve önmagát), hanem a pártvezér egyre kíméletlenebb, ismétlődő kérdéseire válaszolva. Szabadulása után viszont hatott rá Rákosi primitív taktikája: miért nem írt neki Kádár a börtönből? Kádár azonban már nem volt azonos azzal az emberrel, akit 1951. április 20-án Péter Gábor őrizetbe vett a Cserje utca sarkán, már azzal sem volt azonos, aki 1952-ben papírra vetette, hogy Péter az áruló. Nem arról van szó, hogy a börtönben megtanulta, hogy hazudni kell, leplezni kell érzéseit, hiszen ezt már korábban is pontosan tudta. (Saját szavai szerint még feleségének sem beszélt arról, hogy letartóztatása előtt milyen nyomás nehezedett rá.) Kádár azt tanulta meg a börtönben, hogy mindezt jobban, eredményesebben kell tennie. E szándéktól vezérelve született meg a börtönben töltött utolsó napján Rákosihoz írott levele. Alapvetően lényegtelen, hogy azért hitt-e a pártvezérnek, mert hinni akart neki, vagy felfogta, hogy nincs más választása. (Senki sem vette komolyan fenyegetését, hogy visszamegy „melósnak".) Rákosi megcsillantotta előtte, határozat is volt rá, „nagyjából" visszakerülhet eredeti beosztásába. Kádár ekkor is nagyon mélyről érkezett, az élve eltemettetés halálnál is rosszabb állapotából. Elhitte Rákosinak, hogy visszakerülhet, majd egyre inkább vélte úgy, hogy ez neki jár, hiszen megszenvedett érte. Kádár itt már nagyon is vágyta a hatalmat, már nem is színlelt „együgyű tudatlanságot", nem „ártalmatlanul egyengette útját", mint ahogy Szász Béla a kórházban még hitte. Nem vált a szó hagyományos értelmében karrieristává, őcsak a jussát követelte. S egyre inkább alkalmazkodott - ez nem állt távol egyéniségétől - a körülményekhez, egyre inkább, s egyre pontosabban mérlegelte, miként válthatja maga valóra az ígéretet. Kádárnak bizonyára előnyére vált a XIII. kerületben eltöltött szűk esztendő,

24 közelebb, bár még mindig nem elég közel, került a „néphez", amely nagyon is elégedetlen volt a fennálló hatalommal. Megérdemelten sütkérezett a mártír szerepében, vigyázva arra, hogy ne adjon okot a pártvezér újabb bizalmatlanságára. Ennek ellenére a politikai bizottság előbb 1954 decemberében, majd öt hónappal később újra figyelmeztette: Angyalföldön túl gyakran tűnnek fel az elégedetlenkedők. Mesterien egyensúlyozott Rákosi és Nagy Imre között, ezt a képességét később pártvezérként is tökéletesen kiaknázta. Művészete abban rejlett, hogy mindkét fél abban a hitben élt, Kádár őt támogatja. Alkatilag persze Rákosihoz állt közelebb, akié akkor a hatalom volt. „Kádár tudta, hogy Rákosi gyilkos, hogy ő, Farkas Mihály, Péter Gábor felelős a koncepciós perekért, de 1955-ben még azzal érvelt nekem - emlékezett vissza Aczél György -, hogy csak Rákosival lehetséges a kibontakozás.. ."

25 Nagy Imre túl ideologikus volt Kádár számára, aki ráadásul fegyelmezetlen, pártszerűtlen. Ennek ellenére még Aczél is feltételezi, hogy Kádár „1956 októberéig odatartozónak tekintette magát a Nagy Imre-csoporthoz".

26 Aczél tévedett, de e tévedés mögött megint felsejlik a mítosz: Kádár egy görög sors tragédia hőse. Előbb, 1949-ben „legjobb barátját", keresztfiának apját juttatja bitóra, majd 1958ban azt a társát, Nagy Imrét, akihez - Aczél szerint -1956 októberéig tartozott. Ha azonban Rákosi gyilkos volt - mint ahogy Aczél szerint Kádár annak tartotta őt -, akkor Rajk meggyilkolásában Kádár is bűnrészes. Kádár 1954. szeptember 9-től 1955. május 15-ig dolgozott a XIII. kerületben. 25 Aczél 4. p. 26 Uo. 8. p.