Kádár János bírái előtt. Egyszer fent, egyszer lent, 1949-1956 - Párhuzamos archívum (Budapest, 2001)
III. FEJEZET ZÁRSZÓ - A MEGGYŐZŐDÉS NÉLKÜLI EMBER
el őket! Neki a szó hagyományos értelmében inkább dogmái voltak; kevés, de annál meghatározóbb hitelvei. Ezekhez azonban haláláig hű maradt. E sarokkövek között azonban - különösen letartóztatását követően - képtelen volt azonosulni bárkivel vagy bármivel, legyen az eszme, ideológia, vagy bármi, amit intellektuálisan kell befogadni. 4 Konfliktuskerülése megkímélte attól, hogy nyíltan beavatkozzon Péter és Rajk ellentéteibe, de a konfliktus „kezelése" nagyon is kádári volt. Amíg Farkas Mihály Pétert tüzelve valóban intrikák, addig Kádár pártszerű keretet adott a vitának, vagyis pártfórum elé vitte azt. Nevezetesen „az MKP Titkársága 1947. decemberi ülésén napirendi pontként terjesztette elő a Rajk László belügyminiszter és az Államvédelmi Osztályt vezető Péter Gábor között egyre inkább elmérgesedő személyi és szervezeti konfliktus ügyét... A beszámolót követően Rákosi pártellenesnek ítélte Rajk magatartását, és javasolta, hogy kezdeményezzék leváltását." 5 Vagyis Kádár - miközben látszólag igyekezett Péter Rajk-ellenes panaszait „pártszerű keretek" közé terelni - maga is hozzájárul ezzel ahhoz, hogy azok „üggyé" váljanak. Kádár hosszú utat járt be 1949. június 7. és 1956. november 3. között. Amikor Farkas Mihállyal 1949-ben kihallgatta Rajk Lászlót, már 37 éves, tapasztalt politikus volt. Ereje éppen abban mutatkozott meg, hogy képes volt változni, mesterien tudott a körülményekhez alkalmazkodni. Ha Rákosi úgy vélte jónak, hasznosnak, Kádár barátkozott akár még Rajkkal is. Puszta rágalom volt-e már-már legendás gyávasága? 6 Igen is, meg nem is. Alapvetően kishitű volt, gyakran megtorpant a ránehezedő feladat súlya alatt. 1933-as lebukásakor a verés után - gyávának bizonyult, vallott is, meg nem is, leginkább összevissza hazudozott, vagánykodott, majd amikor már nem kellett veréstől tartania, vissza is vonta beismerő vallomását. 1945 januárjában ismét őt vádolták (elsősorban Kovács István) gyávasággal, s ezt még tudomásul is vette, hiszen az ostrom alatt valóban kivonta magát az illegális munkából, az ellenállásból. 1951-es kihallgatói szemében Kádár gyorsan és fizikai kényszer nélkül tett vallomásával ismét a gyávaság bűnébe esett, a fáma szerint még az ötvenes évek végén is egyes BM-sek, korábbi ÁVH-sok egymás között csak „szarjancsinak" becézték. 7 Holott Kádár sohasem volt olyan bátor, mint a börtönben töltött évek alatt, akár akkor, amikor 1952 februárjában foglárát, Péter Gábort árulónak nyilvánította, akár 1953 augusztusában, amikor cellája berendezését összetörte. Kádárban 1945-ig nyomát sem találjuk a hatalomvágynak. A felelősség inkább nyomasztotta, menekült előle, ezért is indult el 1944 tavaszán Jugoszláviába. Péter Gábor fejtette ki többször, hogy Kádár úgy tekintette magát a párt vezetőjének, hogy ez csak egy ideiglenes állapot, s csak addig tart, amíg az „elvtársak", Rákosiék megjönnek Moszkvából. 8 Hiányzott még belőle az az elhivatottság, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy valódi vezető legyen. Aczél György szerint Kádár „jellemző vonása: az ideológia lebecsülése". (Aczél 4. p.) „Uralkodása" idején ez egyértelműen pozitív hatású volt, lakhatóbbá tette az országát, de tudni kell, hogy ideologikusabb szerepre eleve alkalmatlan volt. Gyarmati 13. p. 6 Vö. Szabó Miklós: A jellem és a szerep. Rubicon, 2(X)0. 6. sz. 32-35. p. 7 „Kádár... egy rövid vallomásos beszélgetésen elárulta, hogy a rendőrség kivételével senki úgy meg nem alázta, mint Révai, aki 1951-ben - letartóztatása előtt-egy PB-ülésen szarházinak, szarjancsinak nevezte." Aczél 7. p. x Rajkból Péter Gábor éppen ezt a „szerénységet" hiányolta.
