Kádár János bírái előtt. Egyszer fent, egyszer lent, 1949-1956 - Párhuzamos archívum (Budapest, 2001)

II. FEJEZET KÁDÁR JÁNOS BÍRÁI ELŐTT

dott meg. Amikor a felszabadulás után fontos, vagy kevésbé fontos beosztásokba kerültem, végig nem tudtam ezen a kérdésen változtatni, úgy hogy a munkásosztályhoz való viszonyom helyes mederbe terelődjék. A munkásosztály harcát én elvileg, de szubjektíve nem éltem át, ez az egész viszonyomnak a hibája, amiről nem is volt szó a kihallgatás során. Ugyanez tükröződött a lipótmezei intézetben végzett munkám során is. Az intézetnél általában helyes célkitűzések voltak, de nem tudtam meggyőzni, megérteni, mozgósítani ezeknek a célkitűzéseknek az elérésére, és amikor ezekkel kapcsolatosan okkal, ok nélkül félreértések támadtak az intézet helyi pártszervezeti vezetősége és közöttem, akkor nem magamban, hanem bennük kerestem a hibát. Ez a tükröződése végig annak a fejlődésnek, és viszonynak, hogy az én kapcsolatom, az én viszonyom a párthoz ilyen absztrakt, elvont vonatkozású volt, és a gyakorlati kérdésekben léptennyomon gátolva voltam. Végezetül úgy érzem, teljes mértékig találó rám az a jellemzés, amit a legfőbb ügyész úr elmondott. Mindezek előadása után én azt szeretném még elmondani, bárhogy, bármint történt is az elmúlt időszakban, és bármilyen szubjektív és kellemetlenségeken mentem keresztül [sic!], végeredményben ennek a 40 hónapnak az egész időszaka nagyon kellemetlen, de sok szempontból fontos és hasznos momentum volt számomra abban, hogy meg tudjam találni azokat a hibákat, melyeket kint nem láttam, félreértettem, és azt hiszem, kicsit súlyos áron, de mégis hasznos anyagot tanultam meg. Végezetül: bármilyen legyen velem kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság döntése, a felülvizsgálat adatai és a tárgyalás lefolyása következtében biztos vagyok, hogy igazságos lesz. Veres József: Tisztelt Legfelsőbb Bíróság! Én az 1930-as években igen hosszú küzdelem után, nehézségek, viszontagságok után jutottam el a munkásmozgalomhoz, a párthoz. Az az elmúlt idő, amit én a fasiszta szervezeteknél eltöltöttem, nem volt hosszú, de nagyon égettek, és amikor megismertem a munkásmozgalmat, igyekeztem eltemetni és annyira eltemetődött, hogy nem bírtam vele szembenézni, azzal, hogy odaálljak a párt elé és azt mondjam: itt és itt, ezt és ezt csináltam az 1930-as években. Ez az egyetlen magyarázata, hogy nem tártam fel a párt előtt. Semmi célom nem volt vele, nem akartam pozíciókat szerezni, többször volt olyan kívánságom, hogy szeretnék az üzembe visszamenni, mert szerettem az üzemi munkát. 1945-ben, a felszabaduláskor, amikor megalakítottuk a pártot, nekem olyan javaslatom volt, hogy én szívesen visszamegyek az üzembe. Nem engedtek, ott kellett maradnom a pesterzsébeti pártbizottságnál. Nem voltam karrierista, nem azért lepleztem, hogy magasabb funkcióba juthassak, nekem ilyen céljaim nem voltak. Másik dolog: amikor 1942-ben lebuktam, én nem tettem Prieszol Józsefre vallomást, olyan értelmű vallomást, hogy én mondtam volna meg a csendőrnyomozóknak, hogy Prieszol kommunista és hogy hol lakott. A csendőrnyomozók mondták, hogy nekem még mik vannak hátra, igaz, hogy én elkövettem azt a rendkívül súlyos hibát, hogy nem tiltakoztam akkor, amikor kivittek, hogy mutassam meg a házat, de valahogy úgy éreztem az akkori körülmények között, hogy nincs módom elkerülni, hiába tiltakozom. Nem azt akarom bizonyítani, hogy nem követtem el súlyos hibát, csak azt akarom mondani, akkor hogyan álltam, mi volt az érzésem, és minek következtében követődött el az a súlyos dolog. A továbbiak folyamán megpróbáltam menteni mindent, ami