Kádár János bírái előtt. Egyszer fent, egyszer lent, 1949-1956 - Párhuzamos archívum (Budapest, 2001)

II. FEJEZET KÁDÁR JÁNOS BÍRÁI ELŐTT

állított, mégis odavitt engem, hogy nagyon könnyen túltettem magam az ügyön és elhessegettem magamtól azokat a gondolatokat, melyek a pártfeloszlatásban volt felelősségemet mégis ismét és ismét eszembe juttatták. Meg kell mondanom őszintén, hogy a felelősség érzése 945-ben annyira elhalványult bennem, hogy mikor Rajk hazajövetele után engem a budapesti titkárságból más posztra tett a párt, úgy éreztem, hogy mellőzöttség és sérelem ért. Hat éven át, 944 végétől a legutóbbi időkig, abban a mértékben, ahogy az elvtársak irányítása alatt a vezető szervekben végzett munkám során fejlődtem és megtanultam a párt nagy és kis ügyeiben egyaránt elengedhetetlen felelősségérzést, foglalkoztatott a pártfeloszlatás által okozott nagy kár kérdése. Abban élve, hogy a feloszlatásban részes elvtársak között mégis nekem kellett volna inkább érettnek lenni, mindig az foglalkoztatott, hogy lehettem olyan őrült, ostoba és felelőtlen, hogy a pártfeloszlatás gondolatára jutottam? Mindig azzal mentegettem magamat önmagam előtt is, hogy ideológiailag képzetlen és politikailag fejletlen voltam. Mindig azzal végeztem, hogy bár a pártnak okozott kár akkora, hogy ha hat életem volna, és ötven évig dolgoznék mindegyikkel, akkor is nehezen tudnám jóvátenni, a megtörténtet nem tudom meg nem történtté tenni; nincs más, mint igyekezni képességeim szerint legjobban dolgozni. Az elvtársak tudják, hogy még ez is igen vegyes eredménnyel sikerült eddig nekem. Teljesen más megvilágításba helyezte előttem is az ügyet a nem sokkal ezelőtt Rákosi elvtárs tájékoztatása alapján tudomásomra jutott tény, hogy a mi pártfeloszlatásunkat megelőzően az ellenségnek terve volt a párt megsemmisítésére. Számomra is világos, hogy a két tény nem lehet független egymástól és a mi pártfeloszlatásunk végső fokon az ellenség céljának megvalósulását jelentette. Ez az újonnan felmerült tény az egész pártfeloszlatást más megvilágításba helyezi, sokkal súlyosabb dologgá teszi, mint eddig kinézett. Természetesen sokkal súlyosabbá teszi az én felelősségem kérdését is. A tények arra mutatnak, hogy engem, magamat is az ellenség valami módon akaratlan eszközként kellett, hogy felhasználjon céljai elérése érdekében. Éveken át mindenre gondoltam, de arra nem, hogy a pártfeloszlatásbafn] ellenséges munka is közrejátszott. Elgondolhatják az elvtársak, mit érzek azóta, hogy ezt megtudtam. Mindeddig nem kerestem összefüggéseket, nem kutattam, kivel beszéltem, miről, mikor. Jellemző módon arra sem gondoltam, hogy összefüggést keressek a pártfeloszlatás és a Szakasitscsal történt tárgyalás között. Érzem a kötelességem, hogy segítsek az ügyre teljes világosságot deríteni; de ezt a levelet nem ebből a célból írom. Az ellenséggel soha, semmilyen formában egy pillanatra egyetértésre nem jutottam. Ez vonatkozik még az 1933. évben a rendőrségen tanúsított gyáva magatartásom esetére is. Ott megtörtem, de volt erőm megállni; nem juttattam senkit a kezükre. A pártfeloszlatást mai megvilágításban látva, amikor fel kell tételeznem, hogy tudtom és akaratom ellenére, mégis az ellenség eszköze lehettem, úgy érzem, méltatlan vagyok az általam ma viselt magas pártfunkciók betöltésére. Az a véleményem, hogy míg az ügy teljes részletességgel nem tisztázódik, az elvtársak nem dolgozhatnak velem fenntartás nélküli bizalommal. Elég baj az magában, hogy a mai feladatok között - Rákosi elvtársnak személyesen is - ennyit kell ezzel az üggyel foglalkozni. Meg kell azt is mondanom, hogy a rám bízott fontos és számos pártügyet - ezekkel a gondolatokkal foglalkozva - csak a legnagyobb erőfeszítéssel és tartok tőle, nem megfelelően tudom csak végezni. Ezért kérek titkársági, PB vagy más, a párt érdekeinek megfelelő döntést.