Kádár János bírái előtt. Egyszer fent, egyszer lent, 1949-1956 - Párhuzamos archívum (Budapest, 2001)

I. FEJEZET FENT ÉS LENT - KOMMUNISTA LIBIKÓKA

Az ügyészi szakban tovább bővültek az iratok az ügyészi kihallgatások jegyzőkönyveivel. Az ügyészség maga is mérlegelt, hogy milyen iratokat csatol a vádirathoz, amely ezzel átkerült a bírósághoz. A bírói szakban keletkezett iratok közül a tárgyalási jegyzőkönyvek és az ítéletek érdemelnek különös figyelmet. Fellebbezés esetén a teljes iratanyag átkerült a másodfokú bírósághoz. A jogerős ítéletet követően - azzal együtt-visszaszármaztatták azt az első fokon eljárt bíróságnak. Maga az „ügy", esetünkben az akta, ezzel még nem zárult le, a bíróság minden további iratot (kegyelmi kérvény, szabadlábra helyezés stb.) csatolt az eredeti irategyütteshez. Végül meghatározott idő után mind a vizsgálati szervek, mind az ügyészségek, mind a bíróságok iratai levéltárba kerülnek, s a vonatkozó levéltári szabályozások függvényében kutathatóvá válnak. Jogilag azonban a periratok (beleértve a csatolt vizsgálati és ügyészségi iratokat) a meghatározók. Ez a szabály érvényes volt a diktatúra éveiben is. Számos intézkedés, akár még jogszabály is keresztezte azonban ezt a gyakorlatot. A periratok egy jelentős részét - akár utólag - titkosítottak, de mindenképpen titkosként kezelték. Létezett olyan jogszabály, amely ezt a titkosítást minden az AVH által keletkeztetett iratra előírta. Arra azonban semmiféle jogszabály nem volt, hogy az AVH a bíróságoktól magához emelje a politikai periratokat, mégis megtette, s azokat saját nyilvántartása részeként kezelte. Ennek megfelelően selejtezte is azokat, minden olyan esetben, ha az adott iratoknak már nem volt operatív értékük, ezt „csiszolásnak" nevezték. A kibontakozó demokrácia egyik legnagyobb kihívása, hogy mit kezd a diktatúra jogszolgáltató szerveinek irataival. Ezek túlnyomó többségét a rendszerváltás időszakában a Belügyminisztérium őrizte, amely a kilencvenes évek legelején - részlegesen - megpróbált az iratképzés és iratőrzés szabályainak megfelelni, s az iratok egy töredékét formailag átadta az illetékes bíróságoknak, gyakorlatilag egyenesen a levéltáraknak. Külön esetet képeztek azok az iratok, amelyek felülvizsgálat címén valóban az illetékes bíróságokhoz kerültek, majd onnan levéltárba. Az előbbi esetben meglehetősen önkényes volt a szelekció, megpróbálták a jogi eljárás említett három szakaszát szétválasztani, s-a szándékok szintjén - csak a bírói szak iratait adták át. Ezzel szemben maguk a bíróságok - az operatív iratok nélkül - megkapták a teljes periratot. Ezek (pl. a Standard-per, vagy az FM-per iratai) mind a mai napig a legteljesebbek. Ugyanakkor a továbbélő titkosszolgálatok is minden jogi felhatalmazás és kontroll nélkül magukhoz emelhették ún. jogelődjeik, esetünkben az AVH-nak a BM Állambiztonsági Operatív Nyilvántartójában őrzött iratait. A BM-ben így már csak a nyomokban megmaradt iratok őrzésére hozta létre a jogalkotó a Történeti Hivatalt. Ürügyet ehhez az ügynöktörvényekben megtestesülő hisztéria szolgáltatott, amely nem a közvéleményre, a nyilvánosságra, s a legkevésbé a történettudományra bízta az egykori állambiztonsági szolgálatok iratainak sorsát, hanem leginkább a továbbműködő szolgálatokra. A vonatkozó törvény, nevével ellentétben, nem az államélet tisztaságát szolgálta és szolgálja, hanem a diktatúra elnyomó szervei, s a velük együttműködők minél hatékonyabb leplezését. Témánknál - Kádár és társainál - maradva, egyáltalán nem véletlen, hogy az olvasó, ha elmélyed a közölt iratok jelzeteiben, vagyis netán még (joggal) arra is kíváncsi, hogy hol őrzik az általunk közölt iratokat, akkor két iratőrzővel találkozhat, nevezetesen a Történeti Hivatallal (TH) és a központi pártiratokat őrző Magyar Országos Levéltárral (MOL). Holott okkal feltételezhetné, hogy e kötet egyik kiadója, Budapest Főváros Levéltára a