Kádár János bírái előtt. Egyszer fent, egyszer lent, 1949-1956 - Párhuzamos archívum (Budapest, 2001)
I. FEJEZET FENT ÉS LENT - KOMMUNISTA LIBIKÓKA
az ellene felhozott vádak - azok túlnyomó többsége - ugyanúgy „koncepción" alapultak, mint Rajk vagy Kádár esetében. Idővel azonban már egyre inkább az ő, az AVH valódi tettei képezték a kihallgatások tárgyát. Ezek - melyekből bőségesen merítettünk - külön kötetet, elemzéseket érdemelnének. Valószínűleg nem belső késztetés, hanem éppen ez a külső nyomás volt az oka annak, hogy egyre inkább kényszerült szembenézni az elkövetett bűnökkel - még akkor is, ha saját felelősségét bagatellizálni próbálta. Kádár esetében a nagy-nagy iratmegsemmisítések következtében sokkal szegényesebbek a források. Annyira azonban nem, hogy ne rekonstruálhassuk, mi volt az, ami őt a magánzárkában töltött, az elítélését követő bő két év alatt leginkább foglalkoztatta. Ahogy később a rehabilitációs tárgyalásán az egyik ülnök kérdésére elmondta, „én az egész időszak alatt 1950 augusztus elejétől az 1951. decemberi tárgyalás befejezéséig sejtettem, hogy itt provokáció van, de hogy ki provokál, azt nem tudtam megállapítani azért, mert itt volt 5 ember, 507 valamennyi központi vezetőségi tag, vezető párt- és állami funkciót töltöttek be s ezek mind vállalták ezeket a dolgokat". Az ülnök - aki elindította ezt a gondolatmenetet - nem kérdezett tovább, holott Kádár „ügyének" általa megélt lényegét, annak meghatározó momentumát feszegette. „Tisztában voltam azzal, hogy ez a bűnügy, nemcsak hogy nem szükséges az állam és a párt szempontjából, hanem súlyosan káros." Kádár úgy vélte, nem képes a látszat által keltett gyanúval megbirkózni, „az a gondolat, hogy képtelen vagyok megcáfolni, és az ellenkezőjét bebizonyítani, megbénított engem. Én nem akartam ezt az ügyet, ezt bizonyára feltételezik Önök - hangoztatta bíráinak -, mert úgy, ahogy párt és állam szempontjából - az én szempontomból sem volt előnyös." 508 Kádár tehát összekötötte saját sorsát, a párttal és az állammal. Pontosabban azt fejtegette, hogy ami őt sújtja, az a pártnak és az államnak is káros. Ez viszont azt jelentette, hogy képtelen volt kilépni abból a körből, aminek maga is áldozatává vált, az imperialista összeesküvés teóriájából. Csakhogy Kádár - bármennyire is meglepő - nem a pártfeloszlatást tekintette a meghatározó momentumnak, hanem a Szakasitscsal létrejött találkozót. S még ennél sem a megbeszélés tartalma képezte többéves töprengésének a tárgyát, hanem hogy miként, kinek a közvetítésével jött létre ez a találkozó, ahogy ő hitte: ez volt „az én egész »bunperem« kiindulópontját képező kérdés". 509 Kádár letartóztatása előtt Rákosinak próbált számot adni az 1943 májusában történtekről. A pártvezér megérezte helyettesének „gyenge pontját", aki képtelen volt visszaemlékezni arra, hogy milyen úton jutott el hozzá Szakasits üzenete, s így „képtelen volt cáfolni, és az ellenkezőjét bizonyítani". A három, börtönben töltött év legnehezebb súlya éppen ez hálószobájában... Farkas Mihály, Piros László stb. jelen létében | szó nélkül hátrabilincseltetett, [még az ütőeremet is odacsípték J levitetett | kabát nélkül, homloküreg-gyulladással | az óvóhelyre [a jégverem pincébe], ahol 3 óráig tartott, onnan elvitetett, mégpedig úgy, hogy bekötöztette a szememet, és ismeretlen helyre hurcoltatott. Reggel elküldte hozzám személyi kísérőjét, Boda ezredest, aki azt mondta, Rákosi elvtárs megengedte, hogy ne hátra, hanem előre legyek bilincselve. Két nap múlva megbilincselve a Contiba szállítottak, ahol 5 hónapig éjjel-nappal bilincsben tartottak. Még akkor is rajtam hagyták a bilincset, amikor hőmérővel a hónom alatt a lázamat mérték meg." (TH V 150 028/4. 86-87. Péter Gábor 1957. március 26-i vallomása., ill. El nem égetett. 22. p.) 507 Kádár 1954. július 21-i levelében sorolta fel őket: Donath, Kállai, Orbán, Péter és Szirmai. Lásd a 32b. számú dokumentumot. Lásd a 29d. számú dokumentumot. 509 Lásd a 35. számú dokumentumot.
